Hogyan vezetnek félre a típusokkal kapcsolatban?

Szinte kényszerít a kattintásra az a cikk vagy teszt, ami azt ígéri, kiderül milyen típusok vagyunk! Sokszor egészen megdöbbentő összefüggésekről olvashatunk: a mellbimbó alakjából megmondható volna, hogy milyenek vagyunk az ágyban?
Van, hogy egy korrekt mérőeszköznek tűnő tesztet töltünk ki, és az eredmény több, mint hihető: mintha csak ránk öntötték volna! 

De állj! 

A tipizálás legtöbbször nagyon is félrevezető! (Ha nem épp káros, akkor is minimum haszontalan.)

Miért?
1. Egyáltalán nem biztos, hogy létezik az a típus, a belső tulajdonságoknak, viselkedésmódoknak az az időtálló együttese, amiről írnak.
2. Úgyszintén kérdéses, hogy a cikk által kínált módon lehet-e következtetni a jó esetben létező tulajdonságokra.

Típustanok valóban léteztek. A tudományban is. De a múlt idő nem véletlen...

1.) Típusok vs. életünk mozgatórugói

A képen a frenológia/ koponyatan illusztrálásra szolgáló bábu 1850-ből. Forrás: http://www.retronaut.com/

Az embereket bizonyos, olykor külső vonásaik alapján...

Egyek vagyunk

Ildi és Zsuzsi legjobb barátnők. Mindent együtt csinálnak, ugyanolyan az izlésük ruhákban és pasik terén egyaránt, mindennap beszélnek telefonon, amikor távol vannak is folyamatos a csetkapcsolat közöttük. Amikor Ildinek megtetszik egy itt tanuló külföldi diák, akit Zsuzsi előzőleg már leszólt, nagy dilemmába kerül. Egy darabig találkozgat a fiúval “titokban”, de hamarosan a bűntudat mellé fizikai tünetek is társulnak, tömegközlekedésen pánikrosszullét fogja el először csak a fiúhoz menet, aztán akkor is ha máshova tart. Egyszercsak megelégeli, és szakít.

Péter naponta beszél az édesanyjával, élete minden fejleményéről beszámol neki. Anyja karizmatikus nő, határozott elképzelései vannak, tudja mi a jó a fiának. Szerető gondoskodással veszi körül, kedvenc ételét főzi, ha hazaér, azonnal ott terem és elintézi, hogy fia tetteinek ne legyenek következményei ha az megütné a bokáját, mert rossz fát tett a tűzre. Amikor rajta kívül álló okból nem tudja tartani az édesanyja által előírt ütemtervet, Péter ideges és dühös lesz, hajszoltan keresi a visszautat a kijelölt csapásra. Sosem kellett elgondolkoznia, mivel szeretne foglalkozni szíve szerint, milyen életet szeretne, a választ édesanyja tálcán kínálta, és szinte bűn lett volna nem elfogani.

A szingli

Évi nem igazán akar pasit. Korábban mindig úgy érezte, hogy szinte beszippantja a kapcsolat, s már azt sem tudja, kicsoda, és mit akar valójában. Nem akar megint mindenről beszámolni a másiknak vagy azon görcsölni, hogy elhallgatott valamit. Inkább marad szingli örök életében.

A lázadó

Olivér apja mindig is szívén viselte fia sorsát, a legjobbat akarta neki. Ép testben ép lélek, irány a vízilabda, jólfizető tisztességes álláshoz jó diploma, több nyelvvizsga kell, ezért idejekorán nyelvi óvodába iratta, később jöttek a szakkörök, zenei és egyéb különórák, külföldi tanulmányok. Olivér mindig is biztos volt benne, hogy apja szereti és törődik vele, viszont rosszul volt, ha csak a zongoraórára gondolt. Idővel fizikailag is, de ez nem tartotta vissza az édesapát, hogy a munkából is hazajöjjön és elvigye a gyereket, mondván majd jobbkedvre derül, ha elmerül a magasművészetben. Olivér egyszer csak rájött, hogy a zeneiskolának másik ajtaja is van, az apja beadta az egyiken, ő kiment a másikon, és titokban cigiző, később drogozó társaságban végre úgy érezte, kicsit önmaga lehet. Innen választott barátnőt, jegyei leromlottak, nem tanult tovább, munkája rosszul fizetett, de ez sem túl nagy ár. Nem fogja azt tenni, amit az apja mond, vagyis az az, amit biztos nem fog tenni!  

Mi a közös bennük?

A reakció különböző, de a háttérben - többnyire nem is tudatosan -  megbúvó elgondolás mindhármuk fejében egy és ugyanaz:

“Nélküle semmi vagyok!”

Mindhármuk személyisége összemosódik valaki máséval, kissé morbid példával élve úgy, mintha agyuknál összenőtt sziámi ikrek volnának eredendően, akik szétválasztás után sem lehetnek külön-külön egészek.

Természetesen a sziámi ikerség csak képletes. Az összemosódott személyiség viszont a valóságban is létezik.

Az összefonódottság-éretlenség séma tulajdonosa, beidegződései miatt nem kifejlett, önálló egyéniség, hanem leegyszerűsítve a másik indigónyomata vagy tükörképe.

Általában arról vehetjük észre,

A két lábon járó “kékfény”

Mari  akár napi több órán keresztül is belefeledkezik a természeti katasztrófákról, súlyos betegségek áldozatairól, balesetekről szóló hírekbe. Mindenről bajról tud, ami a világban történik. Annyi rossz dologról hall és olvas, hogy ott is veszélyt lát, ahol más nyugodtan kávézik.

A kilincsrázogató

Gergő csak olyan helyekre megy el, amit tökéletesen biztonságnak lát. Nem szívesen tartózkodik tömegben, zárt helyen stb., így leginkább otthon marad. Otthon sem talál viszont megnyugvást: minden reggel kitakarít, óránként négyszer kezet mos. Bár racionális embernek tartja magát, mostanában az a gondolat férkőzött a fejébe, hogy nagyobb valószínűséggel tartja otthonán kívül a veszélyeket, ha háromszor fordítja el a kulcsot a zárban. Ennek megfelelően amint hazamegy, ezt megteszi, és időről időre ellenőrzi, hogy valóban bezárta-e az ajtót.

A bevállalós

Andor viselkedése Gergő ellentettje: látszólag egyáltalán nem érdekli a veszély, extrém sportokat űz, vonzza minden, ami rizikós. Már- már úgy tűnik, direkt kihívja maga ellen a sorsot. Amikor szórakozik, nem ismer határt: ő az, aki a legtöbb alkoholt és drogot fogyasztja a társaságban, majd kocsiba ül, ráadásul úgy, hogy jogosítványa egy évre be van vonva.

Ugyan mi közös lehet a katasztrófákban dagonyázó Mariban, az aggodalmas-túlbiztosítós Gergőben és a “faszagyerek” Andorban?

Bár viselkedésük más és más, mindannyiukat ugyanaz a nem feltéten tudatos meggyőződés hajtja: a világ veszélyes, minden okunk megvan, hogy féljünk, hisz így vagy úgy, de “Baj lesz!”.

Igen, Andornál is ez a helyzet! Az, hogy veszélyesen él, lényegében annyit tesz, mintha fütyürészne a temetőben. Magának is azt igyekszik bebizonyítani, hogy “halhatatlan”, nem is akkorák azok a veszélyek! Mindezt fölösleges lenne ilyen elánnal bizonygatni, ha meggyőződése volna, hogy nem kopogtat be minden nap a “kaszás”, a kisebb veszélyekkel pedig képes elbánni.

Azt az érzést, hogy Damokles kardja állandóan ott lebeg a fejünk felett, nem annyira a valós viszonyoknak, hanem az un. sérülékenység- veszélyeztetettség sémánknak “köszönhetjük”.

Ez a sémának nevezett szűrőmechanizmus csak az olyan ingereket engedi beférkőzni az agyunkba,

Rossz kapcsolat? Erről elsőként szerelmi vagy szeretői viszony jut eszünkbe. De épp annyira megkeseríthetik és ördögi körökbe taszíthatják életünket a mérgező barátságok.

Az igazi barát kincset ér- ebben talán mindenki egyetért.

Abban viszont, hogy milyen az igazi barát, már nem teljesen.

Kezdhetnénk így a definíciót: A jó barát nem akar ártani a másiknak, támogat, ha baj van, vigasztal, ha szomorúak, és velünk örül, ha boldogok vagyunk.

Természetes, hogy barátaink nem szeretet-gépek, olyan tulajdonságaik, szokásaik is vannak, amelyek nem tetszenek nekünk. Viszont addig, amíg a mérleg számunkra fontos jó tulajdonságokat rejtő serpenyőjébe kerül több tapasztalat, összességében “megéri” a barátságot fenntartanunk. A gond akkor van, ha már olyat viselkedés is belefér, ami “mérgező”.

Mert könnyen lehet mérgező az a kapcsolat is, amelyben alapvetően barátként gondolnak egymásra a felek.

1. Sokszor az is belefér, ami már káros.

Bori sülve-

Mostanában lépten-nyomon társfüggőnek diagnosztizálják magukat és/vagy párjukat az emberek.

Van, aki attól fél, hogy csak olyasvalakinek kell, akit a társfüggés motivál, olyannak nem, aki “normális” és a valódi önmagért tudná szeretni őt.

A diagnózis futótűzként terjed, és nem csak a pszichológusi rendelőben, hanem neten megjelenő cikkekben, blogbejegyzésekben is.

“Hurrá, értem miért ilyen a párom, nem túl jók ugyan a kilátások, de tudom mire számíthatok a jövőben, és legalább lehet mással foglalkozni!”

A megbélyegzésben az a “jó”, hogy

Katát a párja kíséri mindenhova. Boltba sem megy egyedül, döntéseket sosem hoz anélkül, hogy kikérné édesanyja véleményét. Munkába menet gyakran szédülés fogja el, amire jó lenne egy pirula és valaki, aki megmondja, mindez miért van.

Piri szülei nyomására megtanult ugyan vezetni, de egy időben nem igen kellett a kocsit használnia, azóta pedig ha kellene se ül autóba. Biztos benne, hogy elkeveredne a városban, nem sikerülne leparkolnia és végül nem jutna haza.

Virág nagyon önálló, barátainak úgy kell rászólniuk, hogy ha baj van, szólj, mert segítünk, de ő hajthatatlan.

Mi a közös bennük?

Bárhogy viselkedjenek is, mindannyian ugyanazt gondolják saját magukról:

“Mások segítségére szorulok!”

Ha az un. függés-kompetenciahiány sémával rendelkezünk, úgy véljük, hogy

Tudod valójában mivel jár?

1. Az indulás: A változás üteme változó

Ahogy a problémák természete és mélysége is az.

Lehet, hogy egyes gondok megoldására elég egy “átkattanás”, addig másoknál tested lelked tiltakozik, hogy egy tapodtat is moccanj.

Lehet, hogy a felismerés már megszületett, de a megvalósítás még várat magára,

aztán megpróbálod egy számodra könnyebb terepen, de ami “mumus”, az hosszabban riaszt. Ahogy haladunk beljebb a hagyma héjain, annál nehezebb lefejteni.

Az élet márpedig a komfortzónádon kívül kezdődik, ahol nem vagy rutinos.

Ha valami nehéz, az azt jelzi, hogy

Tibit környezete link alaknak tartja, aki valószínűleg soha semmit nem fog elérni, csak ül a szülei nyakán. Időről időre elkezd iskolákat, de egyiket sem fejezi be. Eközben nem dolgozik folyamatosan, időről időre elvállal valamit, általában olyan tevékenységet választva, ami egyáltalán nem érdekli. Ezeket a munkákat persze nem élvezi, és hamar felmond, még mielőtt újat talált volna.

Dóri egy irodában dolgozik, mindig pontosan érkezik, munkáját precízen elvégzi, kollegái megbíznak benne, főnökei elégedettek vele. Dóri viszont mégsem érzi jól magát munkahelyén, nem talál örömöt a munkájában. Valójában állatorvos szeretett volna lenni, de mindig is úgy gondolta, hogy bár jó tanuló, de annyi esze azért nincs, hogy egy orvosi egyetemet végigcsináljon. Bár nem a szíve csücske, amit most csinál, de legalább képes jól elvégezni feladatát.

Csaba sikeres karriert tud maga mögött, élete a munkájáról szól. Napi 12 órát dolgozik,este is folyamatosan elérhető, figyeli telefonját és emailjeit, a fontosabb megkeresésekre azonnal válaszol. Néha még hétvégén is bemegy munkahelyére pár órára, hogy ezt- azt elintézzen, így hétfői munkájában előrehaladjon. Szabadságon évek óta nem volt, legutóbb akkor vett ki egy hetet, amikor hátfájása “leterítette”, és muszáj volt tennie valamit egészségéért. Bár jól keres, túlóráit nem fizetik meg, kollegái ennek megfelelően a munkaidő végén kivételes esetektől eltekintve haza is mennek. Barátai rendszeresen próbálják “elcsalni” munkahelyi teendői mellől, ő viszont sosem érzi azt, hogy már elég volt, amit elintézett, lazíthat.

Mi a közös bennük?

Első olvasatra úgy tűnhet, hogy semmi: ahányan vannak annyi módon állnak a munkájukhoz. Az egyik felelőtlen, a másik szorgalmasan végzi unalmas munkáját, a harmadik pedig mindent alárendel szakmai sikerének.

Elképzelhető, hogy mégis közös a mozgatórugójuk?

Igen, hiszen a fenti példák szereplői arra számítanak, hogy kudarcot fognak vallani.

“Csődtömeg vagyok!”

Ha kudarcra ítéltség sémával rendelkezünk, arra számítunk, hogy a teljesítménnyel kapcsolatos területeken (pl. tanulmányok, karrier, sport, pénz) kudarcot fogunk vallani. Úgy érezhetjük, hogy lemaradtunk másokhoz képest, és természetünkből minden hiányzik (tehetség, ambíció, ész stb.), ami utolérésükhöz szükséges lenne.

Hogyan lettem “csődtömeg”?

Ha...

 “Mindenki másképp egyforma” Mérő László

András nem érzi jól magát társaságban. Úgy látja, mindenhonnan kilóg: mások vonzóbbnak, szórakoztatóbbnak tűnnek, vannak közös témáik, tudnak fesztelenül csevegni. Ő viszont akár el is tűnhetne, senki nem venné észre. Nem is lenne nagy veszteség, hiszen a többiek annyira különböznek mindenben, hogy úgysem fog soha közéjük tartozni.

Niki nem jár emberek közé, munkahelyén egyedül ebédel a szobájában, nem szívleli a zsúfolt szórakozóhelyeket, kávézókat, szívesebben tesz- vesz, olvasgat vagy néz filmet otthon. Nem vágyik mások társaságára, nincs kedve felszínes beszélgetésekhez. Megtapasztalta, hogy az emberek önzők, felszínesek, nem alakítanak ki tartalmas és értékes kapcsolatokat, a bájcsevegésből és képmutatásból ő pedig köszöni, de nem kér.

Karcsit sokan szeretik, ő a legjobb ivócimbora. A legkülönbözőbb társaságokban is feltalálja magát, az emberek hamar megtalálják vele a közös hangot. Mindenkivel jóban van, soha nem bonyolódik veszekedésekbe. Sok ismerőse van ugyan, de pár évente változik az a kör, akivel a legtöbb időt tölti. Hosszú távú barátságai nem születnek. Talán mert pár év alatt a legtöbben rájönnek, nem is a “valódi” Karcsit ismerik, inkább egy kaméleonnal van dolguk, aki mindig úgy viselkedik, azt mondja, amit a másik látni/ hallani szeretne.

Mi a közös bennük?

Bár különböző módon viselkednek, végeredményben mindhárman ugyanazt érik el: egyedül vannak, nincsenek mély, tartalmas emberi kapcsolataik. Ennek oka, hogy azt gondolják, a többiek mások mint ők (jobbak, vonzóbbak, felszínesebbek, önzőbbek stb.), ezért nem tartoznak közéjük.

“Más vagyok, mint mások”

Sorozatunk mai részében a társas elszigeteltség- elidegenedettség sémát mutatjuk be. Ha ilyen sémával rendelkezünk, azt éljük át, hogy alapvetően különbözünk a többi embertől, semmilyen csoportnak, közösségnek nem vagyunk a részei, elszigetelődünk. Magányosak lehetünk vagy csak kevés szoros kapcsolatot ápolhatunk.

Miért lettem “ufó”?

Ez a beidegződés, séma elsősorban olyankor alakul ki, ha szüleink akarva-akaratlan azt érzékeltették velünk, hogy különbözünk társainktól (akár pozitív, akár negatív előjellel), vagy valami olyan tulajdonsággal rendelkezünk, ami egyértelműen “kilóg” a sorból. A kettő egymás mellett is megfér: “Hol úgy éreztem, hogy tehetségesebb, jobb, szebb vagyok másoknál, más téren viszont abból indultam ki, hogy míg ez másoknak tuti menni fog, nekem ha fejre állok se. Egy biztos, sosem éreztem magam átlagosnak.” 

(A kép forrása: disneypixar.tumblr.com)

Az átlagtól való eltérés tehát nem minden esetben egyértelműen negatív, a feltűnő szépség, tehetség, vagy ha híres szülők gyermekének születik valaki, ugyanolyan másság érzést eredményezhet, mint az, ha valaki traumát okozó helyzetet élt át, testi fogyatékossággal rendelkezik, vagy a szülei alkoholisták voltak. A hagyományostól eltérő nemi identitás, vagy az, ha valaki valamely etnikumhoz tartozik, szintén hajlamosíthat a séma kialakulására.

Hogyan maradtam “ufó”?

Ha megmásíthatatlan tényként fogadjuk el, hogy teljesen mások vagyunk, mint a többi ember, úgy fogunk járni, mint András: csak azt vesszük észre, amiben különbözünk a többiektől, a hasonlóságok elkerülik a figyelmünket. Emiatt ha néha- néha el is megyünk társaságba, csak gyűjtjük a bizonyítékokat, miért nem illünk oda. Emiatt persze nem tudunk arra figyelni, hogy mi történik körülöttünk, így nem is fogunk odaillően reagálni. “Bénázni” kezdünk, beindul az ördögi kör, és csak tovább erősödik bennünk a hit, hogy mennyire nem vagyunk emberek közé valók.

Ha el akarjuk kerülni a különbözőségünkkel való szembesülést, melyet a zsigereinkben érzünk, előfordulhat hogy úgy járunk, mint a példabeli Niki: inkább nem is megyünk társaságba, így aztán biztosan nem fogunk “pofára esni”. Lehet, hogy ezt meg is ideologizáljuk valamivel: pl. azzal, hogy az emberek felszínesek, önzőek, rosszak, tehát nem is vágyunk a társaságukra. Sőt az is lehet, hogy egyszerűen azt érezzük, nincs kedvünk az emberekhez, és hát miért beszélgetnénk, ha olvasni/filmet nézni stb. jóval szórakoztatóbb? Lehet, hogy pofára nem esünk ugyan, de talán még ennél is nagyobb árat fizetünk: attól zárjuk el magunkat, hogy megtapasztalhassuk az emberi kapcsolatokban rejlő lehetőségeket, s magányosak, elszigeteltek maradunk.

Ha nagyon is be akarjuk bizonyítani, hogy mi aztán nem lógunk ki a sorból, könnyen lehet, hogy átesünk a ló túloldalára: belső meggyőződésünket túlkompenzáljuk (ld. Karcsi este). Nem valódi meggyőződésből cselekszünk, tudva hogy sok mindenben hasonlítunk más emberekhez, hanem annak tudatában, hogy mások vagyunk és a közösségi léthez elengedhetetlen, hogy hasonuljunk másokhoz. Tehát olyannyira mindent megteszünk azért, hogy kifejezetten hasonlóak legyünk, hogy mindez már saját személyiségünk megmutatkozásának rovására megy. Kaméleonként alkalmazkodunk a környezetünkhöz, mindig úgy nyilvánulunk meg, ahogy az az adott társaságnak vélhetően szimpatikus. Ha pozitív visszajelzést kapunk is, azt az álarcunknak tudhatjuk be, és megfosztjuk magunkat attól a jó érzéstől, hogy környezetünk ismer, és szereti azt, aki valójában vagyunk.

Mit tegyek, hogy ne szigetelődjek el? avagy “senki sem sziget”

Ha van is valóságalapja a “másság” érzésünknek, érdemes megfigyelnünk, hogy tényleg olyan mértékben kilógunk-e a sorból, mint gondoltuk, vagy ha odafigyelünk, legalább annyi hasonlóságot fedezünk fel, mint különbséget. Amikor társaságba megyünk, határozzuk fel, hogy ezúttal kizárólag arra figyelünk, ami közös bennünk és másokban. Az egyes emberek közti hasonlóságokon túl igyekezzünk meglátni azokat a vonásokat is, melyek szinte minden embert jellemeznek. 


Fontos, hogy árnyaltan lássuk a többieket: ne csak “ugyanolyan, mint én” és “teljesen más világ” kategóriák szerint osztályozzunk, hanem figyeljük meg, mely tulajdonságban, véleményben hasonlítunk kicsit/ közepesen/ nagyon X-hez, melyik másikban Y-hoz stb.

Természetesen lesz, akivel több közös vonást fedezünk fel, másokkal kevesebbet. Ez a különbségtétel abban is segít, hogy egyre inkább azokkal barátkozzunk, azokhoz kerüljünk egyre közelebb, akik hasonlóak. Ezzel lehetőséget adunk arra, hogy még több hasonlóságot lássunk meg, még jobban összetartozzunk, és így még több érvet gyűjtsünk a sémánk diktálta szabállyal szemben, miszerint mások és elszigeteltek vagyunk.

Azért is érdemes emberek közé eljárni és ott magunkat adni, mert így az is kiderülhet, hogy különbözőségünkkel együtt is elfogadhatóak vagyunk. Az emberek többsége sokkal nyitottabb, mint ahogy azt sémánk sugallja.

Valószínűleg nem lesz könnyű sok év rutinján erőt venni, és kaméleonkodás helyett magunkat adni,

otthonülés helyett emberek közé menni, feszengés helyett mondani, ami eszünkbe jut; ezért érdemes fokozatosságra törekednünk: változtassunk először olyan környezetben, ami számunkra a legbiztonságosabbnak számít, aztán növeljük a nehézséget!

Ha pedig egyedül nem tudunk úrrá lenni beidegződéseinken, szorongásunkon, esetleg nem tudjuk feldolgozni egy korábbi kirekesztettség élményét, forduljunk szakemberhez!

Párterápia- akkor már nagy baj van? - Tények és tévhitek

Majd mindannyian idegenkedünk a párterápiától, legfeljebb az utolsó mentsvárnak tekintjük, 
ha arról hallunk, hogy más párterápiára jár, egyből az jut eszünkbe, na ezeknek befellegzett, és tarthatunk attól, hogy ha kitudódik, hogy párterápiára járunk, mások is ezt gondolják rólunk.
Az az érzés bujkálhat bennünk, hogy valamiféle igazságtétel történik egy ilyen találkozón, a pszichológus kihirdeti ki a hibás, és kinek volt igaza, és ha feladatot kapunk, gyanakodhatunk, hogy minket tett meg bűnösnek a szakember.

Sajnos az ilyen jellegű közkeletű tévhitek miatt sok pár valóban olyan stádiumban kér segítséget, amikor évek fájdalma, rossz berögződése halmozódott egymásra, s már az elválást fontolgatják. Ekkorra a kapcsolatok többségéből már kivesztek az örömforrások, inkább bosszankodnak egymás miatt, semmint a lehetőséget látnák a másikban. 
Ha nem lennének az emberek ilyen rossz véleménnyel a párterápiáról, jóval hamarabb lehetne a problémák grabancát elkapni, és a “happy end”- re is nagyobb lenne az esély. Ezért is szeretnénk eloszlatni ezzel a kezelési formával szemben feltámadó oktalan ellenérzéseket. 

Szerencsésebb lenne a párterápiát valamiféle tréningnek vagy képzésnek tekinteni, amin megtanulhatunk máshogy viszonyulni párunkhoz, mint ahogy korábbi rossz tapasztalataink belénk verték, egy olyan módszer segítségével, melynek hála olyannak láthatjuk magunkat és a párunkat, amilyenek valójában vagyunk, és egymás hátráltatása helyett megtanulhatjuk húzni, inspirálni a másikat.

Az utolsó pillanatra hagyással gyakran együtt jár az is, hogy az egyik fél ultimátumot ad, s a párterápia az utolsó esély. Főleg ez esetben gyakori, hogy az ultimátum adó fél mossa kezeit, azt gondolja, a másik fél feladata bizonyítani és magát strapálni, míg ő hátradőlve várhatja, hogy visszahódítsák. 
Ha jogosan is vagyunk sértettek, végtére is az a célunk, hogy dűlőre jussunk, és mihamarabb azt az utat járjuk, ami több örömmel kecsegtet - ez megtörténhet az adott párkapcsolatban maradva vagy épp hátrahagyva azt. Bármilyen végeredményre jussunk is, a jelen problémáit felhasználhatjuk arra, hogy