Mindenért ő a  felelős vagy mi rontjuk el az életünket, esetleg a  körülmények áldozatai lennénk, amiről senki nem tehet?

Míg valaki könnyedén teszi felelőssé szüleit legapróbb nehézségeiért is, másnak még a gondolat sem tetszik, hogy évtizedekkel korábbra kell visszanyúlni, hogy megértse magát, esetleg gyermekét.

Gyermekkori élményeink kétségkívül sokat számítanak életünk alakulásában. De hogyan hatnak ránk pontosan, és mit tehetünk, hogy helyrehozzuk a csorbá(ka)t?

A JÓ SZÜLŐ 18 CÉLJA

hogy gyermeke úgy érezze..

Nem kell választani!

Ezért:

Ha úgy érezzük, választanunk kell, hogy eszünkre vagy szívünkre hallgassunk-e, akkor bármelyikre hallgatunk is, rossz döntést fogunk hozni. 
A jó döntéseknél ugyanis eszünk és szívünk is “elégedett”. 

Azokban a döntésekben, ahol szívünk helyett eszünkre, vagy eszünk helyett szívünkre hallgatunk, nem valódi szükségleteinkre támaszkodunk, hanem valami olyanra, ami nagyon nem mi vagyunk, de mégis már megszoktuk, hogy így működünk: szükségleteinket figyelmen kívül hagyó káros berögződéseinkre, sémáinkra.


1-1 példán mutatjuk be, miért nem jó egyik vagy másik mellett dönteni, 
és azt is, hogyan lehet másként!

AMIKOR A “SZÍV” GYŐZ

Az ész szava: 

Zsuzsi esze azt diktálja, hogy ahogy eddig, most is szakítani fog vele a párja, amint úgy érezheti, megint megbízik benne, és elkezd vele tervezni. 

A "szívnek" hitt séma szava: 

Nem tudja viszont elhallgattatni magában azt a vágyat, hogy újrakezdje, valahányszor Sanyi visszakönyörgi magát. 

A séma:

Zsuzsi gyermekkorában megszokta, hogy

I/a “Mosoly albuma”  

Biankát mindig is sokan irigyelték, mindig ápolt és gyönyörű, eredményes és szórakoztató, mindig tudta, hogy kell másokat lenyűgözni, a férfiakat gond nélkül az ujja köré csavarta, szívesen flörtölgetett, bár maga sem tudta miért, hisz a fiúk többsége egyáltalán nem volt neki fontos. Bárhova is került, ő volt a népszerű és sikeres nő,  amivel a többiek még csak próbálkoztak, azon ő már rég túl volt. A többiek még csak egyetemista éveiket taposták, neki már jól fizető állása, szép lakása volt, és még családot is alapított.

A viharfelhők akkor kezdtek gyülekezni, mikor véletlenül összefutott egy sráccal, aki ugyan már a főiskola alatt is igencsak megdobogtatta a szívét, mégsem kezdett vele.

“Házinyúlra nem lövünk”,

mondogatta akkoriban magában, és inkább sztorizgatott főiskolai csoporttársát látszólagos menőségben messze túlszárnyaló sikeres, gazdag, külföldön élő pasijáról, s mivel őt senki nem ismerte, senkinek nem kellett megtudnia, hogy a kapcsolat messze nem tökéletes.

Most azonban Gergő nem házinyúl, egy-két pohár bor után minden felszabadul, amit eddig Bianka igyekezett elhallgattatni magában.

Hosszú beszélgetéseik alatt nyilvánvalóvá válik, amit korábban csak sejtettek, tökéletes kettejük közt az összhang. Biankát annyira felkavarja a szenvedélyes viszony, hogy alig alszik, gyakran felriad éjszaka, amikor nagy ritkán házaséletet élnek a férjével, akkor is Gergőre gondol. Férje érezheti, hogy valami nincs rendben, és gyerekvállalást sürget.

Bianka úgy érzi, nem bírná elviselni, ha tökéletesen felépített áloméletéről be kellene vallania, hogy mégsem olyan irigylésre méltó, tehát magát is meggyőzendő gyereket szül, és a közösségi oldalakat elárasztják az ideálisnak tűnő családjukat ábrázoló képek.

Ez azonban mit sem segít azon, hogy az évek múlásával egyre motiválatlanabb, fásult, ürességet érez, depresszióba esik. Pedig látszólag minden rendben…

I/b: “Azt gondoltam, hogy felfelé tartok,

de a valóságban lefelé zuhantam” (Ivan Iljics a halálos ágyán)

Egon központi ember, élete a csillogás. Sokszor kerül azonban kellemetlen helyzetbe amiatt mert egyszerűen képtelen nemet mondani. Nem mond nemet mikor ingyenjegyet kérnek tőle, holott nincs több, emiatt bujdokolnia kell, nehogy szembetalálja magát azzal, akinek előzőleg mindent megígért mosolyogva, de nem mond nemet akkor sem, mikor az aznapi show sikerére isznak, holott egészsége, kapcsolatai már kárát látják. Nem mond nemet, mert úgy érzi, szörnyű lenne a tudat, ha 100 ismerősből, akiket olykor alig ismer, akár csak egy is nem szeretné.

II: A szerény

Gyula tehetséges, már fiatal korában megmutatkozott rendkívüli zenei tehetsége. Szülei büszkék is voltak rá, lépten-nyomon szerepeltették, dicsekedtek vele a szomszédoknak, versenyekre nevezték be. Egy ilyen alkalommal fel is fedezték, ösztöndíjat, majd állást ajánlottak neki. Amikor újságírók keresték meg, úgy kellett kihúzni belőle a szavakat harapófogóval. Munkáját élvezte, de a felhajtást nem.

Viszont egy idő után elmaradtak a felkérések, úgy tűnt, a kevésbé tehetségesek is jobban érvényesülnek pusztán azért, mert jobb, mit jobb, VAN marketingjük. Gyula hamarosan munka nélkül maradt. Felesége szerette ugyan Gyula csöndes, szerény természetét, de alapjaiban rendült meg a bizalma, mikor egy újságcikkből kellett megtudnia, hogy a férje megismerkedésük előtt egy fél évvel milyen magas kitüntetésben részesült.

Gyula kapcsolata azért is került válságba, és családja a létminimum környékére, mert kínosan kerüli az olyan helyzeteket, ahol maga “fényezésével” kéne érvényesülnie. Nem akarja, hogy csak azért szeressék, vagy csak azért adjanak neki munkát, mert képességeit domborította.

III: A fekete bárány

Ivett mindig is úgy érezte, hogy apja szemében soha nem fog annyit érni, mint bátyja. Már gyermekkorában is mélyen bántotta, hogy őt kevésbé szeretik, mint “okos” és “rendes” testvérét. Úgy tűnt, hogy versenyre kelnie bátyjával teljesen felesleges lenne, de legalábbis egyesélyes. Ő mindig a “futottak még” gyerek lesz.

Más megoldást választott hát, és a neki jutott szerepre rátett pár lapáttal.

Csak azért sem csinált nyelvvizsgát, pláne nem diplomát, kamaszkorában kipróbálta az összes elérhető drogot, olyan férfiakkal randizott, akikkel apja biztos nem akarta volna közösen elkölteni a vasárnapi ebédet stb. Aktuális környezete megbotránkoztatásra játszott, mintha az vezérelte volna, hogy ha már úgysem kaphat elismerést, nem is fogja keresni, sőt, direkt ellene tesz. A baj csak az, hogy tetteit nem az vezérli, hogy mire vágyik (családra, érdeklődésének megfelelő munkahelyre), hanem az, hogy másokkal ellenkezzen.

Mi a közös bennük?

Ha mások vállveregetésért harcolnak is, ha csak azért se érdekli őket ki mit gondol róluk, ha szerénykedve titkolják eredményeiket - mindannyiuk gondolkodásának központjában ugyanaz áll: a másoktól kapott megbecsülés.

“Csak díjazzanak!”

- az elismerés- hajszolás séma

Ha ez a séma jellemez minket, csak akkor elégedünk meg magunkkal vagy tartjuk jónak magunkat, ha mások elismernek minket, figyelnek ránk vagy jóváhagyják döntéseinket. Önmagunk értékelése nem annyira a saját megítélésünktől függ, hanem sokkal inkább mások véleményétől. Úgy érezhetjük, inkább számít az, hogy hogyan mutat az életünk mint az, hogy hogyan érezzük magunk benne.

Odáig nem tudunk örülni egy teljesítménynek, amíg a számunkra fontos személyek vissza nem jelzik, hogy valóban, szerintük is sokat tettünk le az asztalra. Értékrendünk nem stabil, nem is ez alapján alkotunk véleményt magunkról. Csak akkor ismerjük el magunkat, ha mások már kifejezték csodálatukat - lehetőleg nem csak szóban, hanem pozíció, társadalmi státusz, pénz stb. formájában is.

A sémának két válfaját különböztethetjük meg:

1. Van, aki azt szeretné, hogy mindenki szeresse, és fogadja el,

2. és van, aki arra vágyik, hogy mindenki nagyra tartsa, és ismerje el.

A csodálat ára

1.) “Tebizalom” önbizalom helyett

Mivel nincs egy stabil értékrendünk, mely

Ha boldog is volt a húsvétunk, az ünnep jó apropó lehet, hogy sütés-főzésen, vendégeskedésen, locsoláson, tojáson, nyuszin túli üzenetét -ha hívők vagyunk, ha se-kölcsönvegyük ahhoz, hogy a hétköznapjaink is újjászületést hozzanak! 

Bár a keresztény vallás nagypénteken arról emlékezik, hogy Jézus megváltotta a bűneinket, mégis általános, hogy nem megkönnyebbülést érzünk, hanem legtöbbünk lelke mélyén magát teszi meg hibásként olyan dolgokért is, amiért nem is ő a felelős. Önmagunk hibáztatásának e módjával legtöbbször tisztában sem vagyunk, arról meg pláne sejtelmünk nincs, hogy mindez milyen összefüggésben van életünk visszatérő problémáival.

Ne vegyük magunkra a világ bűnét!

A legtöbb lelki probléma hátterében fellelhető az a jelenség, hogy szüleink velünk való bánásmódját magunkra vesszük, magunkat okoljuk érte. Gyerekként nem mindig vesszük számba azokat a lehetőségeket, hogy szüleink hibázhatnak, ők maguk is problémákkal küzdhetnek, ami megkeserítheti gyermekük életét. Leegyszerűsítve azt gondoljuk, hogy azt érdemeljük, amit a gép dobott. 
Később pont ezért nem szállunk ki a mókuskerékből, pl. hagyjuk magunkat bántalmazni, kihasználni, érezzük indokoltnak, hogy semmibe vesznek vagy csak látványos külsőségek felmutatása esetén ismernek el.

A pszichológussal folytatott üléseken helyrekerül, hogy valójában ki miért felelős, a szakember oly módon segít ráébrednünk, hogy környezetünk is hibás, hogy közben nem marasztaljuk el őket egész személyükben, hanem megértjük mozgatórugóikat, és megnyugvásra találunk, így képesek leszünk továbblépni.

Sokan érzik azt, hogy eredendően selejtesek, fáj ugyan, hogy pl. szüleik nem akarták őket, s mégis megszülettek, de azt gondolják, a hiba őbennük van. 
Belegondolhatunk, hogy egy kisgyermek mennyire kelt olyan benyomást, hogy velejéig romlott, mennyire lehet képes - még ha akarna is - bárkinek ártani, illetve mennyire lenne nekünk késztetésünk egy csecsemőt testileg vagy lelkileg bántani… Vélhetőleg nemigen, mégis, ha magunkra gondolunk, logikusnak tűnhet úgy vélekedni, hogy nyilván volt valami hiba bennünk, ha így bántak velünk. Talán ha a fenti szempontváltást megejtjük, kevésbé.

A büntetés haszontalan, mi több, sokszor nem is bűn, amit annak gondolunk!

Ahogy szüleink sem tették jól, ha - akár meggondolatlanságból - bántottak, úgy az sem sokat ér, ha mi minden apróságra lázadással vagy bosszúval reagálunk, vagy saját gyermekünket büntetjük. A büntetés ugyanis nem igen von maga után belátást, viszont eltávolít attól, akitől kapjuk vagy akinek adjuk. Igaz ez akkor is, ha magunkat büntetjük. Érdemes inkább rákérdezni a bántó cselekedet valódi okára, és arra megoldást találni. 
Arról nem beszélve, hogy sokszor olyan tetteket is büntetéssel sújtunk, amelyek esetében kérdéses, hogy rosszak - e egyáltalán. 

Pl. Albert édesanyja tisztességes szakmának azt tartja, amihez az kell, hogy a gyereke üzleti öltözetben járjon, és azzal bünteti gyerekét, hogy elfordul tőle, ha az művészi tehetségét szeretné kibontakoztatni festőként. Így gyermeke előtt két út áll: vagy azzal bünteti magát, hogy elfojtja valós vágyait, és tehetségét és üzletemberré képzi magát, vagy festőművésszé válik, azzal a biztos tudattal, hogy ő miatta romlott meg kapcsolata az anyjával, esetleg azzal tetézve ezt, hogy anyja miatta betegedett bele, hogy a fia ingyenélő lett. Ahhoz, hogy saját bűntudatát feloldja, szükséges felismernie anyja felelősségét és hibáit is. Ennek célja nem a bűnbakkeresés, hanem hogy ne érezzen lelkiismeretfurdalást olyan miatt, amit el sem követett.

Újjászületni lehetséges!

Amint a példabéli problémával küzdő Albert felismeri, hogy anyja fittyet hányt arra a jogos és semmiképp sem bűnös emberi igényre, hogy saját hajlamainkat kövessük, jelen esetben a pályaválasztás során, előbb utóbb képes lesz olyan életet élni, amelyben egyszerre szerepel tehetségének megfelelő hivatása és a megnyugvás, hogy jó úton jár. Gondolatban vagy szóban kifejezheti haragját édesanyja felé, de olyan stílusban, hogy az ne sértse a másik fél jogait, egyúttal képes lesz kérni édesanyjától mindazt, amit eddig nem kapott meg tőle. Függetlenül attól, hogy megkapja-e vagy sem a kért dolgokat, ezáltal elhatárolódik mindattól a bűntudattól, amit saját érzéseinek követésével kapcsolatban édesanyja pakolt rá alaptalanul - ugyanakkor vélhetőleg ártó szándék nélkül. Jelen esetben Albert édesanyja - mint sok más páciensé -, fia új viselkedésére váratlan megértéssel reagált, és kapcsolatuk nem hogy megromlott volna, de egy új szintre emelkedett a kölcsönös őszinte érzelemkifejezés és megbocsájtás talaján.

A fölöslegesen cipelt bűntudat levetése sokunk számára nehéznek tűnik, amíg előtte állunk, de túllépve rajta gyakran kiderül, hogy annyira nem is volt az. Pláne ha tekintetbe vesszük, mennyire megérte: az eredmény látványos “újjászületés” egy olyan életben, ahol reális, sajátunknak érzett szabályok szerint játszunk, levetve az alaptalan ideológiák béklyóját.

Írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda

Szupermen segít, ha baj van!

Viktor a legjobb barát. Aki valaha is megismerte, szereti, hiszen olyan jófej, megértő és segítőkész. Haverjaival Dunát lehetne rekeszteni, ha kiteszi a lábát otthonról, és kedvenc szórakozóhelye felé veszi az irányt, mindjárt szembe jön vele 5-6 kedves ismerőse. Nem véletlen, hogy ennyien szeretik. Legyen szó lelki fröccsről, éjszakai vigasztalásról, kocsi vontatásról, költöztetésről vagy kölcsönről, rá bizton lehet számítani.

A bibi ott van, hogy Viktor időt, energiát, pénzt nem kímélve, akár saját vesztesége árán is segít  pl. akkor is kölcsön ad, ha ő is tartozik; mikor jobban áll milliókat ad “kölcsön” olyannak, akiről sejthető, hogy nem lesz képes belátható időn belül visszaadni az összeget, ha viszontlátja  a pénzt egyáltalán. Legszívesebben már nemet mondana, de csak nem lesz önző-gondolja magában.  Ennél rosszabbul már csak akkor kezdi érezni magát, mikor tüdőgyulladásával egyedül kell betaxiznia a kórházba, mert egyik barátja sem ér rá bevinni őt, és vele maradni, amíg szükséges. Hiába a tény, hogy azért is romlott az állapota mert az egyik barátját költöztette télvíz idején fittyet hányva arra, hogy valójában még ágyban a helye mert hőemelkedése van.

Nyomasztó érzés keríti hatalmába, mi van, ha ő csak lelki szemetesládának és “terézapának” jó?

Mindenki törődjön a maga dolgával!

Zsanett nem szeret szívességet kérni, és azt sem kultiválja, ha tőle kérik. Se lekötelezettje nem akar lenni senkinek, feláldozni sem akarja magát. Ha legjobb barátnője megkéri, hogy vigyázzon pár óráig a kislányára, kitalál magának valami ürügyet, amivel kibújhat a bébiszitterkedés alól. Ha neki van szüksége egy kis technikai segítségre, melyet a szomszédban lakó programozó barátja felajánlott, és 2 perc alatt elintézne, inkább kihívja a szerelőt.

Zsani csak azt érzi, valami nem jó, kellemetlen, hiányzik, így aztán csokival tömi magát, aztán hajnalig netezik. Ha viszont épp nem pótcselekszik, belényilall a fájdalom, amit kapcsolatai felszínessége miatt érez, néha jó lenne nem csak az időjárásról csevegni, hanem valós problémákról is.

Engem ugyan senki sem fog kihasználni!

Pali sok szempontból jól működő párkapcsolatban él: barátnőjével hasonló dolgok érdeklik őket, tudnak beszélgetni, szinte mindig jól szórakoznak egymás társaságában, és bár több éve vannak együtt, továbbra is erősen vonzódnak egymáshoz.

Ez a kapcsolat most mégis veszélybe került: Pali barátnőjének elege lett abból, hogy ha baja van, csak magára számíthat. Ha beteg lesz vagy beszámol valamilyen problémájáról, elesettsége nemhogy együttérzést, de dühöt vált ki Paliból. Pali pedig úgy érzi, erre minden oka megvan: barátnője nyafogása idegesíti, és egyébként sem az ő dolga megoldani apró-cseprő gondjait, nem is érti, a lány miért várja ezt el tőle, megvan neki a maga dolga, se ideje se energiája további terheket magára venni!

Mi a közös Viktorban, Zsanettben és Paliban?

Ha odaadnák a másiknak az utolsó falatjukat  is, ha ugyanannyira nem tesznek és nem kérnek szívességet, vagy ha nem hagyják, hogy a másik számíthasson rájuk - mindannyiukat ugyanaz az elképzelés hajtja:

a másikért tenni annyit jelent, mint feladni a saját érdekeinket.

“Odaadok bármit, csak meg ne bántsam”

- avagy az ÖNFELÁLDOZÁS séma

(kép: Tim Burton)

Ha ilyen séma szemüvegén át látjuk a valóságot, arra helyezzük a hangsúlyt, hogy MÁSOK vágyainak megfeleljünk, mások igényeit betöltsük, miközben sajt igényeinkre és elégedettségünkre fittyet hányunk.

Ez nem egyelő azzal, hogy önzetlenek vagyunk, vagy tekintettel vagyunk a másik félre; ez az önzetlenség már “túlzott”, abban az értelemben, hogy “egyéb se számít”, csak a másik.

Meg vagyunk győződve róla, hogy ha nem így tennénk,

-az önzőségnek számítana,

-és joggal érezhetnénk bűntudatot miatta, hiszen fájdalmat okoznánk a másik félnek,

-sőt a kapcsolatunk fennmaradását is veszélyeztetnénk vele.

Lehetséges, hogy annyira magunkénak érezzük a másik fájdalmát, hogy már-már saját érdekünknek tartjuk annak megszüntetését vagy megelőzését. Úgy érezzük, elsősorban mi vagyunk felelősek a másik hogylétéért.

Jótettünk ára

Bár sémánknak hála jó színben tűnhetünk fel akár magunk, akár mások előtt, sok emberi kapcsolatot ápolhatunk, nagy árat fizetünk érte.

- A séma következtében

"Nem is én lennék, ha nem lennének problémáim"

Ha az ember évtizedeket tölt egy életformában, veszettül hozzászokik.

Szinte kötődünk a “betegséghez”.

Kutatásokban kimutatták, hogy amit már ismerünk, azt fogjuk nagy valószínűséggel választani, “megszeretjük”- lényegében ezen alapulnak a reklámok. 
Arról nem beszélve, hogy a stagnálás bizonyos értelemben stresszmentesebb, mint a változtatás, hiszen ismert terepként nem jelent kihívást. 
Ellenben minden változás stressz, minden egymással harcoló gondolat az agyunkban feszültséget szít, amit meg akarunk szüntetni, és hát a legegyszerűbb út a járt. Még ha számtalan hátránya van is.

Így aztán kevesen veszik a bátorságot, hogy belevágjanak, beismerjék, hogy valami nem teszi őket boldoggá, inkább megideologizálják a helyzetet, hogy jó ez így, vagy folyton ugyanúgy próbálkoznak és elkönyvelik, hogy azért eredménytelenek, mert lehetetlen másképp viselkedni, nem pedig mert mindig ugyanazokat a baklövéseket követik el újra meg újra (többnyire nem is tudatosan).

Azok, akik mégis gyógyulni akarnak, sokszor a célegyenesben akadnak meg.

De miért? És mit tehetünk ellene?

1. AZ ŰR

Ha a gyógyulásra a betegség hiányaként gondolunk, nem feltétlen lesz vonzó

Mint egy kedves háziállatot, úgy hiányolnánk az életünkből a másfelől káros és bosszantó szokásokat és személyeket, 
pl. nincs előttünk az az eljövendő ember, a mr vagy mrs “akivel nem méltatlan, hanem kölcsönösen kielégítő kapcsolatban élek”, így hogy is kötődhetnénk hozzá? 

Mi töltené ki azt az időmben tátongó űrt, ami akkor támadna, ha munkaholizmusomat leküzdve munkaidő után kikapcsolnám a telefonom, és nem nézném az e-mailjeimet sem? 
Hogy lennék oldott és jófej, mibe kapaszkodhatnék, ha nem lenne a kezemben estétől hajnalig itallal folyton újratöltött pohár?
Hogyan telne az estém a feleségemmel, ha beismernénk, hogy a gyerekek nyugodtan tudnak már egyedül is aludni?

A pszichológus tud segíteni, hogy a problémánk elhagyásával ne a légüres térbe ugorjunk. 
Ehhez meg kell találnunk a “betegség” szerepét az életünkben.
Mert bizony aki problémákkal küzd se hülye! Minden káros berögződés valamikor jó

Túl késő!
Miért vesztegettem el azt az X évet?
Ennyi idősen?

Ha valami visszatérő fordulat a pszichológusnál, akkor ez az.
Egymástól független emberek dőlnek dugájukba, ideologizálják meg tétlenségüket ezzel a szólammal:

“korábban kellett volna”.

Minden csak viszonyítás kérdése!

Lehet, hogy ha korábban fordulok rá céljaim megvalósítására, most nem itt tartok. Lehet.

De...

Az utolsó csepp

Laciról mindenki tudja, hogy laza srác, nem egy problémázós ember. Barátnőjével jól indultak a dolgok, sok hónapig az égegyadta világon semmi vita nem volt köztük. Laci viszont fokozatosan egyre több savlekötőt szedett, fél év után pedig egy jelentéktelennek tűnő nézeteltérés kapcsán üvöltve tört belőle ki a düh, ami előtt a barátnő értetlenül állt.

Ő lenne az “ördög maga”? De hisz úgy szerették egymást!

Szeretik is, de Lacinál betelt a pohár, amibe fél éve gyűjtögette sérelmeit, nyelt, “nem olyan fontos, úgyis csak balhézna, legyen, amit ő akar” - mondta magában.

Az önálló

Zsolt tudja, hogy a világban “nyalással” lehet érvényesülni, ő pedig nem akarja megalázni magát. Vállalkozásban gondolkodik, meghányja- veti, és arra jut, hasznos lenne, ha valakivel társulni tudna. Andris, régi jó barátja értene is hozzá, de mivel Zsolt nem akar betagozódni Andris alá, így egyedül vág bele. Ezzel többet válall magára, mint amit egy ember elbír, így mindennapjai dühödtek, stresszesek és hajszoltak lesznek.

A feleselő

Nelli nem bírja, ha valaki basáskodik, utál engedelmeskedni. A gimiben a tanáraival kötözködött, ha kellett-  ha se, később főnökei kívánalmai ellen ágált. Amikor a pasija kér tőle valamit, ugrik, juszt is mást javasol, ő bizony nem lesz bólogató János! Ha a pasija nem ért egyet vele valamiben, Nelli úgy érzi kapcsolatuk zátonyra futott, emészti a bizonytalanság..

Mi a közös Laciban Zsoltban és Nelliben?

Ha ráhagynak mindent a másikra, ha ellenkeznek vele, ha elhatárolódnak a lehetséges konfliktusoktól mindannyiukat ugyanaz az elgondolás hajtja: egy kapcsolatban alá-fölé rendeltség van, az én reszortom a behódolás, max. harcolhatok ellene.

“Jobban járok, ha ráhagyom, amit akar!”

avagy a BEHÓDOLÁS SÉMA

“Remélem, nem vagyok trollakodó!”

Ez meg mi? Troll köpött a levesedbe? Netán Te magad vagy a köpködő troll?

A blogbejegyzések alatti bántó megjegyzések - mi több nem ritkán kisregények - gazdái sokszor fantázianevek mögött bújkálnak.

De kik ők valójában? Mi mozgatja őket?

És legfőképp hogyan trolltalanítsunk?

Íme a szakértői vélemény:

A sikeres ember pszichológiája
A siker sokszor csak a látszat

“Képzeld, 3 nyelvvizsgája, 2 diplomája és egy rakás pénze van, mégis pszichológushoz jár!”

Azon talán már túl vagyunk, hogy nem kell komplett őrültnek lenni a pszichológushoz menéshez, az azonban még keveseknek fér a fejébe, hogy ha ne adj isten sikeres ember megy pszichológushoz - holott ez messze nem unikum! Ráadásul ezt nem unalmában teszi, vagy mert eltanulta az amerikai filmekből, hogy ez a menő, hanem mert szüksége van rá, és tanulhat is belőle. 

Na de mégis, mi dolga lehet egy pszichológusnál annak, akinek pénze, munkája, párja/családja pipa-pipa-pipa?

Szép család, jóllét, elismerésre méltó karrier stb. Ilyen és ehhez hasonló kívülről is látható jegyek alapján lehetünk hajlamosak arra a következtetésre jutni, hogy valaki sikeres.
De hogy lehet máshogy sikeresnek lenni? Avagy mi a valódi siker?

Láttunk már olyan embert, aki úgy volt elégedett az életével, hogy sem Nobel díjat nem kapott, sem híres nem volt, sem az átlagosnál több pénzzel nem rendelkezett, esetleg (egyelőre) családja sem volt. Ha ezek nélkül is lehetséges boldognak lenni, akkor valami más jelenti a legalapvetőbb sikert. 

Ez a fajta siker vagy ennek hiánya pedig nem feltétlen látható a külső szemlélő számára.
Néha magunk számára sem. 

“Funny how I blind myself” No Doubt

A külső sikerek akkor is elvakíthatnak, ha saját magunkról van szó. 
Gondolkodhatunk így: megvan mindenem, mi bajom lehetne? 
Ne óvjuk meg magunkat attól, hogy néha átgondoljuk: Boldog vagyok-e igazán?

Na igen, mi az, hogy boldog? 

Senki nem úszhat 0-24-ben...