I/a “Mosoly albuma”  

Biankát mindig is sokan irigyelték, mindig ápolt és gyönyörű, eredményes és szórakoztató, mindig tudta, hogy kell másokat lenyűgözni, a férfiakat gond nélkül az ujja köré csavarta, szívesen flörtölgetett, bár maga sem tudta miért, hisz a fiúk többsége egyáltalán nem volt neki fontos. Bárhova is került, ő volt a népszerű és sikeres nő,  amivel a többiek még csak próbálkoztak, azon ő már rég túl volt. A többiek még csak egyetemista éveiket taposták, neki már jól fizető állása, szép lakása volt, és még családot is alapított.

A viharfelhők akkor kezdtek gyülekezni, mikor véletlenül összefutott egy sráccal, aki ugyan már a főiskola alatt is igencsak megdobogtatta a szívét, mégsem kezdett vele.

“Házinyúlra nem lövünk”,

mondogatta akkoriban magában, és inkább sztorizgatott főiskolai csoporttársát látszólagos menőségben messze túlszárnyaló sikeres, gazdag, külföldön élő pasijáról, s mivel őt senki nem ismerte, senkinek nem kellett megtudnia, hogy a kapcsolat messze nem tökéletes.

Most azonban Gergő nem házinyúl, egy-két pohár bor után minden felszabadul, amit eddig Bianka igyekezett elhallgattatni magában.

Hosszú beszélgetéseik alatt nyilvánvalóvá válik, amit korábban csak sejtettek, tökéletes kettejük közt az összhang. Biankát annyira felkavarja a szenvedélyes viszony, hogy alig alszik, gyakran felriad éjszaka, amikor nagy ritkán házaséletet élnek a férjével, akkor is Gergőre gondol. Férje érezheti, hogy valami nincs rendben, és gyerekvállalást sürget.

Bianka úgy érzi, nem bírná elviselni, ha tökéletesen felépített áloméletéről be kellene vallania, hogy mégsem olyan irigylésre méltó, tehát magát is meggyőzendő gyereket szül, és a közösségi oldalakat elárasztják az ideálisnak tűnő családjukat ábrázoló képek.

Ez azonban mit sem segít azon, hogy az évek múlásával egyre motiválatlanabb, fásult, ürességet érez, depresszióba esik. Pedig látszólag minden rendben…

I/b: “Azt gondoltam, hogy felfelé tartok,

de a valóságban lefelé zuhantam” (Ivan Iljics a halálos ágyán)

Egon központi ember, élete a csillogás. Sokszor kerül azonban kellemetlen helyzetbe amiatt mert egyszerűen képtelen nemet mondani. Nem mond nemet mikor ingyenjegyet kérnek tőle, holott nincs több, emiatt bujdokolnia kell, nehogy szembetalálja magát azzal, akinek előzőleg mindent megígért mosolyogva, de nem mond nemet akkor sem, mikor az aznapi show sikerére isznak, holott egészsége, kapcsolatai már kárát látják. Nem mond nemet, mert úgy érzi, szörnyű lenne a tudat, ha 100 ismerősből, akiket olykor alig ismer, akár csak egy is nem szeretné.

II: A szerény

Gyula tehetséges, már fiatal korában megmutatkozott rendkívüli zenei tehetsége. Szülei büszkék is voltak rá, lépten-nyomon szerepeltették, dicsekedtek vele a szomszédoknak, versenyekre nevezték be. Egy ilyen alkalommal fel is fedezték, ösztöndíjat, majd állást ajánlottak neki. Amikor újságírók keresték meg, úgy kellett kihúzni belőle a szavakat harapófogóval. Munkáját élvezte, de a felhajtást nem.

Viszont egy idő után elmaradtak a felkérések, úgy tűnt, a kevésbé tehetségesek is jobban érvényesülnek pusztán azért, mert jobb, mit jobb, VAN marketingjük. Gyula hamarosan munka nélkül maradt. Felesége szerette ugyan Gyula csöndes, szerény természetét, de alapjaiban rendült meg a bizalma, mikor egy újságcikkből kellett megtudnia, hogy a férje megismerkedésük előtt egy fél évvel milyen magas kitüntetésben részesült.

Gyula kapcsolata azért is került válságba, és családja a létminimum környékére, mert kínosan kerüli az olyan helyzeteket, ahol maga “fényezésével” kéne érvényesülnie. Nem akarja, hogy csak azért szeressék, vagy csak azért adjanak neki munkát, mert képességeit domborította.

III: A fekete bárány

Ivett mindig is úgy érezte, hogy apja szemében soha nem fog annyit érni, mint bátyja. Már gyermekkorában is mélyen bántotta, hogy őt kevésbé szeretik, mint “okos” és “rendes” testvérét. Úgy tűnt, hogy versenyre kelnie bátyjával teljesen felesleges lenne, de legalábbis egyesélyes. Ő mindig a “futottak még” gyerek lesz.

Más megoldást választott hát, és a neki jutott szerepre rátett pár lapáttal.

Csak azért sem csinált nyelvvizsgát, pláne nem diplomát, kamaszkorában kipróbálta az összes elérhető drogot, olyan férfiakkal randizott, akikkel apja biztos nem akarta volna közösen elkölteni a vasárnapi ebédet stb. Aktuális környezete megbotránkoztatásra játszott, mintha az vezérelte volna, hogy ha már úgysem kaphat elismerést, nem is fogja keresni, sőt, direkt ellene tesz. A baj csak az, hogy tetteit nem az vezérli, hogy mire vágyik (családra, érdeklődésének megfelelő munkahelyre), hanem az, hogy másokkal ellenkezzen.

Mi a közös bennük?

Ha mások vállveregetésért harcolnak is, ha csak azért se érdekli őket ki mit gondol róluk, ha szerénykedve titkolják eredményeiket - mindannyiuk gondolkodásának központjában ugyanaz áll: a másoktól kapott megbecsülés.

“Csak díjazzanak!”

- az elismerés- hajszolás séma

Ha ez a séma jellemez minket, csak akkor elégedünk meg magunkkal vagy tartjuk jónak magunkat, ha mások elismernek minket, figyelnek ránk vagy jóváhagyják döntéseinket. Önmagunk értékelése nem annyira a saját megítélésünktől függ, hanem sokkal inkább mások véleményétől. Úgy érezhetjük, inkább számít az, hogy hogyan mutat az életünk mint az, hogy hogyan érezzük magunk benne.

Odáig nem tudunk örülni egy teljesítménynek, amíg a számunkra fontos személyek vissza nem jelzik, hogy valóban, szerintük is sokat tettünk le az asztalra. Értékrendünk nem stabil, nem is ez alapján alkotunk véleményt magunkról. Csak akkor ismerjük el magunkat, ha mások már kifejezték csodálatukat - lehetőleg nem csak szóban, hanem pozíció, társadalmi státusz, pénz stb. formájában is.

A sémának két válfaját különböztethetjük meg:

1. Van, aki azt szeretné, hogy mindenki szeresse, és fogadja el,

2. és van, aki arra vágyik, hogy mindenki nagyra tartsa, és ismerje el.

A csodálat ára

1.) “Tebizalom” önbizalom helyett

Mivel nincs egy stabil értékrendünk, mely

alapján stabilan értékesnek hihetnénk tevékenységeinket és önmagunkat, stabil önbizalmunk sem lesz. Nem saját természetes hajlamainkon alapul, hanem mások reakcióitól függ, hogy meg tudunk-e elégedni az általunk elértekkel, ezért folyamatosan változik, hogy milyennek látjuk magunkat: mindig annyira jónak, amennyire az éppen velünk szemben álló elismer/ kimutatja elismerését.

2.) Mások útja saját utunk helyett

Mivel arra figyelünk, hogy hogyan vívjuk ki a másik elismerését, vagy hogyan lázadjunk a másik elvárásai ellen, elfelejthetjük átgondolni, hogy mi is az, amire mi magunk vágyunk, függetlenül attól, hogy másoknak mi tetszene. Így az életünket meghatározó döntéseink nem minket fognak tükrözni, másvalaki életében pedig nehéz boldognak lenni,

3.) A kritikára való túlérzékenység stabilitás helyett

Az elismerés- hajszolás logikusan maga után vonja azt is, hogy ha elutasítanak, az túlzottan is szíven üt minket. Ha alapvetően mások reakciójától függ, hogy képesek vagyunk-e örülni az eredményeinknek, értékesnek látni önmagunkat és jól érezni magunkat a bőrünkben, akkor minden visszajelzésnek óriásira nő a jelentősége, és egy apró kritikát is megsemmisítő erejűnek élhetünk meg, kétségbe vonva minden jót, amit addig magunkról gondoltunk.

4.) Az elismerés a felszínnek szól valós értékeink helyett

Ha meg is teszünk mindent mások elismeréséért, és azok méltányolják is elért eredményeinket, jól mutató életvitelünket, akkor sem elégíthetjük ki azt az alapvető igényünket, hogy megtapasztaljuk:, feltétel nélkül, sikerek nélkül, valódi önmagunkért is szerethetőek vagyunk. Ha folyton a külső elvárásoknak próbálunk megfelelni, folyton valami éppen nyerőnek gondolt imidzst próbálunk fenntartani magunkról, az a fals kép alakulhat ki bennünk, hogy nem csak szüleink, de felnőttkori környezetünk is azért “szeret”, mert ügyesen lavíroztunk, hogy rérezzünk arra az ő szemükben mi a jó.

5.) Unszimpátia elismerés helyett - avagy az igazi öngól

Folytonos nyílt dicsekvésünkkel, vagy eredményeinkre való közvetett utalgatással öntelt ember benyomását kelthetjük, és ezzel nemhogy elismerést nem, de kifejezetten elutasítást is kiválthatunk környezetünkből.

Hogyan váltunk elismerésfüggőkké?

A szabályt, miszerint bármi áron sikeresnek kell lenni, és jól mutató életet kell élni, általában szüleinktől tanuljuk.

Ha szüleink számára a külvilág véleménye, elismerése nagyon fontos volt, ennek elérésére biztathattak minket - akár tudatosan - akár önkéntelenül is erre mutatva példát.

Egyes szülők szinte magukénak érzik gyermekeik sikereit, ennek örülnek igazán, s nem annyira annak, ha a gyermek saját igényeit és hajlamait követi. Akkor boldogok, és elsősorban akkor fejezik ki szeretetüket, támogatásukat, ha gyermekük eredményt mutat fel az általuk pártolt területen, legyen az munka vagy magánélet.

Más szülők a gyermekük érzelmi igényeit és érdeklődését szem előtt tartják ugyan, de emellett a külső szemlélő által is jól látható eredményeket hangsúlyozzák, ahelyett, hogy kifejeznék afölötti örömüket, hogy gyermekük jól érzi magát a bőrében és teljes életet él. Így gyermekükbe nem azt nevelik, hogy magunkba kell nézni, és olyan tevékenységeket, társat, barátokat találni, melyek és akik valóban boldoggá tesznek, hanem azt, hogy a “szomszéd” elismerése a mérce, ha ő értékel, netán irigyel, akkor van minden rendben.

Miért nem tudunk elszakadni mások elismerésétől?

Ha igaznak tekintjük a belénk nevelt szabályokat, tehát elfogadjuk a sémát, akkor folyamatosan arra törekszünk, hogy környezetünkből elismerést váltsunk ki. Ahogy példánkban Bianka és Egon: saját boldogságukat és egészségüket is feláldozzák annak érdekében, hogy mások nagyra tartsák illetve szeressék őket.

Több módon is törekedhetünk az elismerésre:

elérhetjük úgy, hogy megpróbálunk másokkal mindenképpen jól kijönni, örömet okozni, akár önként alárendelődve a másik óhajának- sóhajának, saját érdekeink képviselése nélkül, vagy dicsekedhetünk nyíltan, vagy rendre úgy alakíthatjuk a beszélgetéseket, hogy büszkeségre okot adó eredményeinket, tulajdonságainkat megcsillogtathassuk.

Ha sémánk szemüvege nem túlzottan torzítja a valóságot, látszólag jól is járhatunk: a “kicsit elismerés hajszoló” egyén sikeres is lehet, hiszen képes jó benyomást tenni a környezetére, és meg tudja magát szerettetni másokkal - ez viszont nem jelenti, hogy az elismerés- hajszolás árát ne fizetnénk meg ugyanúgy.

Hiszen ha elfogadjuk a sémát, az egyre erősödik: azt fogjuk tapasztalni, hogy eredményeink miatt szeretnek, így továbbra is nagyon sokat fog számítani mások véleménye, és továbbra is mindent meg fogunk tenni, hogy megfeleljünk nekik.

Gyula egy másik jellegzetes módon reagál sémájára: elkerüli. Ha így járunk el, nem állunk szóba azokkal az emberekkel, akik elismerésére vágyunk, de ha mégis, akkor sem számolunk be eredményeinkről. Így megmenekülünk a csalódástól, melyet az ő esetleges elégedetlenségük jelentene. Viszont nem tapasztaljuk meg azt, hogy mások el is ismernének mégpedig valódi önmagunkért.

Ivett mindent megtesz, hogy csak azért se feleljen meg az elvárásoknak, ő túlkompenzál. Azon már nem is gondolkodik, hogy neki mihez lenne kedve, a legfőbb célja a lázadás. A lázadás megkíméli attól, hogy mások csak a bűbájossága miatt szeressék vagy csak a dicsekvése miatt ismerjék el, de attól is elriasztja környezetét, hogy valódi önmagát méltányolják, és saját magát is távol tartja attól, hogy saját útját kövesse.

Így szerezheted meg mások ingatag jóváhagyása helyett

a stabil és valódi elismerést

Megéri a taps?

Ha hajszoljuk mások elismerését, természetesen előnyökhöz is jutunk: értékelnek, felnéznek ránk, szeretnek stb. Viszont érdemes mérlegre tenni ezt az előnyt!

Mit fizetünk azért, hogy folyton mások kedvére igyekszünk tenni, másokhoz alkalmazkodunk, az általuk mutatott utat követjük?

Mi lenne az előnye, ha nem kellene folyton résen lennünk és azt figyelnünk minden idegszálunkkal, hogy ki mit vár el tőlünk?

Miről mondunk le, amikor nem azt tesszük, amit élvezünk/ jónak látunk?

Mi történne, ha nem alkalmazkodnánk akkor is a másikhoz, amikor nem értünk egyet vele?

stb.

Természetes emberi szükségletünk, hogy vágyunk környezetünk elismerésére, viszont ebben is lehet túlzásba esni, és ugyanúgy függeni mások megerősítésétől, mint pl.a z alkoholtól! (arról nem beszélve, hogy azért is vihetjük túlzásba az alkohol fogyasztást, mert eredendően ivócimboráink jóváhagyástól függünk)  Ha mérlegeléskor azt látjuk, hogy túl nagy árat fizetünk, érdemes önmagunk útját megkeresni. Lássuk hogyan!

Fülelj, és halld meg a saját hangod!

Először is vegyük észre önmagunkat egyre több helyzetben! Mit tennénk akkor ha biztosak lehetnénk benne, hogy mások szereti fognak és nagyra fognak tartani bármit is teszünk? E gondolatkísérlet segítségével meghallhatjuk, mit gondolunk igazából, még ha automatikusan be is kapcsol elismerés- vágyunk, és már bólogatunk/ egyetértünk/ a másik kedvére teszünk/ a másik útmutatása szerint járunk el!

Ha meghallottad a saját hangod, kövesd!

Ha meghallottuk valódi önmagunkat, kísérletképp néha viselkedhetünk úgy, ahogy belőlünk fakad! Érdemes ebben (is) fokozatosságra törekedni: kezdjük kicsiben, először pl. csak vállaljuk fel a véleményünk egy baráti beszélgetéskor, később pedig eljuthatunk odáig, hogy nagyban is körvonalazzuk, milyen élet tesz minket boldoggá (milyen pár, család, milyen munkahely stb.), és elkezdhetjük kialakítani.

Ha nem egyértelmű mit mond a saját hangod, kísérletezz!

Lehetséges, hogy annyira mások elvárásai voltak figyelmünk fókuszában, hogy mostanra ötletünk sincs, kik is vagyunk igazából. Ez esetben kísérletezzünk! Próbáljuk ki, milyen érzés egy olyan tevékenységbe fogni, amit senki nem vár tőlünk, kiállni magunkért olyan helyzetben, amelyben máskor a sarokban kuksoltunk volna, nem tenni eleget egy kérésének, mely a terhünkre van stb.!

A lényeg az, hogy olyan örömforrásokat találjunk, melyeknek akkor is tudunk örülni, ha senkinek nem számolunk be róla, senki elismerését nem kapjuk meg érte. Ne a külvilágnak, hanem magunknak szerezzünk örömöt! A cél, hogy minél inkább egyenesek, őszinték legyünk, önmagunkhoz maradjunk hűek akkor is, ha ez egyeseknél akár rosszallást is kiválthat.

Figyeld meg mi történik, ha követed a saját hangod akkor is, ha ez másnak nem tetszik!

Újfajta viselkedésünk elképzelhető,hogy rosszallást vált ki környezetünkből. Eddig ahhoz voltak szokva, hogy mindenben alkalmazkodunk, követjük előírásaikat, ehhez képest most furcsállhatják, hogy saját utunkat kezdjük járni.

Bár az első pár ilyen helyzet rossz érzéseket kelthet bennünk, nem érdemes visszatántorodni, hiszen olyan helyzetekben is megtalálhatjuk az örömöt, és megállhatjuk a helyünket, amelyekben nem hogy nem kapunk elismerést, de kifejezetten nem ismernek el!

Pl. hiába van felháborodva az anyánk, amiért félbehagyjuk az egyetemet,és elkezdünk mást tanulni, ettől mi még élvezhetjük, hogy végre azt csináljuk, ami igazán érdekel, és büszkék lehetünk magunkra, amiért az ellenállással szemben is kitartottunk.  Másrészt pedig minden csoda három napig tart, környezetünk nagy része valószínűleg meg fog barátkozni valódi énünkkel is. Ha pedig valaki mégsem, felmerül a kérdés, hogy kár- e érte.

Teszteld, melyik hipotézis állja ki a próbát:

• Ha kivívom az elismerését, talán szeretni fog!

vagy:

• Szerethető vagyok saját magamat adva, osztatlan siker és különösebb kunsztok nélkül is!

Gyakran azért hajszoljuk mások elismerését, mert ettől reméljük, hogy szeretni fognak.

Bár mélyen igaznak érezhetjük ezt a szabályt, mégsem valószínű, hogy mindenkire igaz. Ezért érdemes tesztelnünk beidegződésünket, és kipróbálni, hogy mi történik, ha magunkat adjuk!

Tényleg mindenki elfordul tőlünk?

Vagy az is lehet, hogy ugyanúgy szeretnek, de még jobban értékelnek, amiért saját elképzeléseink vannak?

Elképzelhető, hogy gyermekkorunkban tanultuk azt a szabályt, hogy a szüleink szeretetéhez vezető út az elismerésük elnyerése. Ilyen esetben egy pszichológus segíthet abban, hogy megtanuljunk szembenézni  az elveszett gyermekkorunk feletti bánattal és dühvel, hogy ne kelljen ezt felnőtt kapcsolatainkban is újra meg újra átélnünk - immár ok nélkül.

írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda