Gyakran találkozunk azzal a problémával, hogy valaki fél belemenni egy kapcsolatba, legyen az akár olyan, amire másfelől viszont vágyik. Egy másik lehetőség, hogy valaki olyan kapcsolatot tart fenn, amelyben jóval több a szenvedés, mint az öröm. (És nem ritka e kettő kombinációja sem.)

Manapság egyre gyakrabban ütközünk egy olyan jelenségbe, melyet "kötelékfóbiaként" kezdenek emlegetni. A kapcsolat tipikus forgatókönyve úgy néz ki, hogy eleinte a kötelékfóbiás fél kifejezetten bedobja magát, érezteti, hogy különlegesnek tartja a másikat (ez gyakran igaz is), mindent megtesz, elbűvölően viselkedik. Kiderülhet, hogy korábbi szerelmi élete meglehetősen hányattatott volt, de úgy hiszi, hogy most minden más lesz. Kiszolgáltatottnak mutatkozik, mély érzésekről számol be, úgy tűnhet, neki van nagyobb szüksége a kapcsolatra. Igyekszik minél többet együtt lenni, kimutatja, hogy új szerelme a legfontosabb az életében, gyakran többes szám első személyben beszél, a közös jövőt tervezi. Érzékeny, bármit meg lehet vele beszélni, érdeklődő és megértő. Összességében tehát ellenállhatatlan, ha találkozunk vele, úgy érezhetjük, megtaláljuk az ideális partnert.
Itt kezdődnek a problémák. Onnantól, hogy bevonódunk, érzelmileg és szexuálisan is elköteleződünk, a másik viselkedése változni kezd, és ez egyre aggasztóbb méreteket ölt. Mintha másik ember lenne. Nem lehet már minden helyzetben számítani rá, tartja a távolságot, esetleg kritizálni kezd. Egyszer csak azt halljuk, szakítani akar, nem hajlandó megbeszélni a problémát, eltűnik életünkből.

MIÉRT??-vetődhet föl a kérdés.

Akire vágyunk, mint említettük bizonyos vonásaiban gyakran emlékeztet gondviselőinkre, tudat alatt szinte “egy és ugyanaz”, ami a szerepét illeti.

E mellett korai tapasztalataink alapján kialakult bennünk egy kép arról, hogy mi a “világ rendje”. Ez a kép a világban való jobb eligazodást szolgálja, 
ugyan akkor később, mikor a közvetlen környezetünkön kívül dugjuk az orrunkat és a családunkon kívül sokkal több és más emberrel is találkozunk, továbbra is azt várjuk, hogy a már kialakult világképünk szabályai fognak érvényesülni.
Ha pl. szüleink nem álltak mindig rendelkezésünkre ha szükségünk volt rá/ mi húztuk a rövidebbet / érzelmeinket semmibe vették /nem számítottunk igazán / valamiképp “mások”-nak éreztük magunkat stb. az a kép alakulhat ki bennünk, hogy a közeli kapcsolatokban ugyanerre számíthatunk. Ha valaki “irtózik” a kötődéstől, valószínűleg ez az emlékei alapján formált kép azt mondja neki, hogy "kötődni veszélyes".

Ezek folyománya, hogy hasonlóan reagálunk a lehetséges vagy tényleges társunkra, mint ahogy logikus volt reagálnunk annak idején gondviselőinkre, annak dacára, hogy a jelen helyzetben lehetséges, hogy nem ez a legelőrevivőbb megoldás. 

Kötődésfóbia esetén pl. 2 erő harcol egymással: mivel vágyunk a kötődésre, belemegyünk kapcsolatokba, kiélvezzük azokat ideig- óráig, amíg valami (a másik egyre intenzívebb kötődése) be nem nyomja rajtunk a vészjelző gombot, és világgá nem rohanunk.

Ha felismerjük, hogy képtelenek vagyunk kötődni, és bár szeretnénk, de nehezünkre esik ezen változtatni, érdemes pszichológust felkeresnünk!

A közös munka során átgondolhatjuk a kötődés elkerülésének előnyeit és hátrányait, hogy ne kelljen kételkednünk abban, valóban jó döntést hoztunk: érdemes változtatnunk annak érdekében, hogy képesek legyünk szeretetteljes kapcsolatokat kialakítani.

A pszichológussal folytatott munka alapvetően két terepen zajlik:

1. Egyrészt

hasznos megtalálunk kötődési nehézségünk okát: melyik kapcsolatunkban szenvedtünk el olyan sérüléseket, mely alapján szervezetünk azt a következtetést vonta le, hogy kötődni nem szabad vagy nem érdemes.

Lehet, hogy elsőre azt gondolnánk, nem halt meg senkink, szerettek a szüleink, olyan volt a gyerekkorunk, mint másoknak, nincs ezzel tennivalónk. Ha jobban belegondolunk viszont felfedezhetünk fájó “apróságokat”, ami eddig nem is tudatosult, mert azt hittük, ez a dolgok rendje. Pl. lehet, hogy bár a szüleink igyekeztek minden tőlük telhetőt megadni, de nekünk hiányérzetünk volt: nem éreztük eléggé a szeretetüket, nem olyan formán törődtek velünk, ahogy azt igényeltük volna, túlzottan is kontrolláltak, ahelyett, hogy meghallgattak volna stb. 

Ha tudatosítjuk, melyik ponton sérülünk, egyrészt feldolgozhatjuk sérelmeinket, másrészt jobban átláthatjuk, hogyan működünk, és gyakorlással észre tudjuk venni, hogy melyek azok a helyzetek, amikor a séma irányít minket, és nem vagyunk a magunk urai. Ezzel pedig már érzelmeink átgondolására, viselkedésünk korrigálására is képessé válunk, hogy egyre inkább azt tegyük, ami igazán boldoggá tesz minket.

2. A közös munka másik frontja a meglevő vagy potenciális párunkkal kapcsolatos viselkedésünk megvizsgálása. 

Ha kötelékfóbiával rendelkezünk, gyakran azt éljük meg, hogy a másik kontrollálni akar, fölénk kerekedik, azt akarja, hogy megváltozzunk, és olyanok legyünk, mint ő. Elképzelhető, hogy egy , a neveltetésünk során belénk égetett de jelen körülményeink között kevésbé helytálló elképzelés, egy un. séma játszik velünk, és félremagyarázzuk, amit észlelünk. Pl. az, hogy párunk ad egy véleményünk szerint is jó tanácsot a munkánk kapcsán, nem feltétlen jelenti azt, hogy el akar nyomni, elképzelhető, hogy szeret, és jót akar nekünk. Az, hogy félünk attól, hogy átveszi az irányítást, és ki leszünk neki szolgáltatva, valószínűleg sok esetben nem róla, hanem sémánkról árulkodik. Ha igyekszünk józanul mérlegelni, hogy a kontrollal kapcsolatos félelmeinkben sémánk vagy a másik fél ludas-e, nyugodtabbak lehetünk, és nem kell menekülőre fognunk az első félreértésnél.

Érdemes kis lépésekben haladnunk, nem elvárás, hogy máról holnapra teljes biztonsággal kötődni kezdjünk, és azonnal a házasságot és gyerekvállalást fontolgassuk. Sokkal inkább hasznos, és alapvetőbb változásokat hozó, ha kis lépésekben feszegetjük a határainkat, és tapasztaljuk meg, hogy amitől tartottunk, az valóban nyomasztó élmény-e, vagy esetleg kifejezetten kellemes. Ezzel egy ördögi kört is megszakítunk, hiszen amíg nem tapasztalunk meg valamit, addig félelmeink sem szűnhetnek meg. Ha van egy olyan párunk, akit néha szeretünk, néha elbizonytalanodunk, hogy mellette van-e a helyünk, érdemes átgondolnunk, hogy pontosan mi az, ami elbizonytalanít, melyek azok a lépések, melyekhez nem biztos, hogy fűlik a fogunk. Ha pl. bizonytalanok vagyunk abban, hogy amit párunk mondott, azt hogy gondolta, rákérdezhetünk, és megbeszélhetjük, ha nem akarjuk még a szüleinknek bemutatni, de jól érezzük magunkat vele, kipróbálhatjuk, milyen kettesben eltölteni egy hosszú hétvégét stb.

Ha van párunk, érdemes néha őt is bevonni a pszichológussal folytatott munkába. Ennek egyik célja, hogy a párunk is minél inkább értse, mi történik, és lássa, hogy érdemes lehet kitartania, másik célja pedig hogy amiket otthon nem tudtunk nyugodtan és józanul megbeszélni, mert sémánk a szokásosnál is intenzívebben aktiválódik, azt egy szakember segítségével megtehessük.

Cseréljük félelmünket kíváncsiságra!

Akár kerüljük a kapcsolatokat, akár bele majd hirtelen kiugrunk belőlünk, akár kiegyezünk egy rossz kapcsolattal, mindenképp hasznunkra válik, ha megvizsgáljuk elképzeléseink valóságtartalmát. Lehet, hogy amitől félünk csak a mi fejünkben létezik? Olvasva egyszerűnek tűnik, de megvalósítani máris nehezebb az alábbi gyakorlatot, ami eredmény szempontjából nagyszerű!

Mai gyakorlatunk: valóságpróba
1. Derítsd ki, hogy a Te fejedben milyen előfeltevések élnek egy kapcsolatról! Kérdezd meg magadtól mi az amitől leginkább tartasz egy kapcsolatban!
2. Gondolatkísérlet szintén megpróbálhatod kinyomozni, hogy jelenlegi választottaddal kapcsolatban és vagy más lehetséges választottal kapcsolatban valóban csak így működhetnek-e a dolgok! Ennek érdekében kérdezd meg magadtól, ha nem így vélekednék ahogy, hanem mondjuk pont ellenkezőképpen, hogy viselkednék a másikkal? 
3.Tégy egy próbát! (Minél több próbát végzel annál megbízhatóbb eredményre jutsz “tudományos kísérleted” során.)
4.Majd vond le a következtetéseket eredeti teóriádra nézve.

Valóban összedőlt-e a világ? Vagy a világképeden szükséges csiszolnod...