A menőségében fürdőző rocksztár

Az igényes kitartott

A problémamentes szerény

Ellentétek? Ez csak a látszat! Mindenki másnál jobban hasonlítanak.

Mi az a közös, ami egyformán mozgatja mind a hármat?

A “ki ha én nem”, nagyképű, vagy túlzottan elkényeztetett emberek köztünk élnek. Bosszantanak és letarolnak, esélytelen bármit tenni ellenük, úgyis az lesz a végén, amit ők akarnak.

Lehet, hogy mi vagyunk azok, akik mindenképp kitűnésre vágyunk, és akiket viszkető érzés fog el még az átlagosság gondolatától is. Dühödten dacolunk az értelmetlen szabályokkal, és sértve érezzük magunkat, ha nem az történik, amit mi akarunk. Lehet, hogy már le is tettünk egy- két dolgot az asztalra, így azt gondoljuk, a minimum, amit elvárhatunk, hogy máshogy bánnak velünk, mint az “akárkikkel”. Nem érthetjük, hogy miért tartanak beképzeltnek, gondolhatjuk, hogy minden okunk megvan a büszkeségre.

Nem leszünk “vesztesnek”!  

Akik azonban lehetőség szerint mindenkihez alkalmazkodni próbálnak, vagy csendben meghúzzák magukat öntömjénezés helyett, magukat inkább a szerénynek neveznék, és úgy érezhetik, hogy egy világ választja el őket a “beképzelt bunkóktól”.

Bár látszatra különböznek, mi a közös  a másokat lesajnáló s közben magát ünnepeltető rocksztárban és a már-már túl szerény “jótét lelkekben”?

“Én vagyok a világ közepe!”

avagy a feljogosítottság- nagyzolás séma

Az, hogy ilyen séma szerint értelmezzük a világ dolgait, annyit jelent, hogy

neveltetésünknek köszönhető világképünk miatt úgy érezzük, különbek vagyunk másoknál, s akkor mennek rendjén a dolgok, ha nekünk olyat is meg szabad tennünk, amit a többségnek nem, s ha nekünk mindenből több és jobb jár, mint másoknak. Emellett nem igen foglalkoztat, hogy ez a többi embert hogyan érinti.

Szinte nem múlik el nap, hogy ne azon morfondíroznánk, hogyan lehetnénk a leghíresebbek, leggazdagabbak, legsikeresebbek stb. A legnagyobb rémálmunk az lenne, ha olyanok lennénk, mint mások. Ki akarunk tűnni, le akarunk győzni másokat, mindenünk lehet a versengés, avagy azon járhat az eszünk, hogyan érhetnénk el, hogy az emberek azt tegyék vagy gondolják, amit mi akarunk, akár úgy, hogy rájuk erőltetjük az akaratunkat, akár úgy, hogy cselesen manipuláljuk őket. Tudatosan vagy tudattalanul az vezérel, hogy hatalomra és kontrollra tegyünk szert.

A “királyság” ára

1.) Reális célok

Tetszik nem tetszik, annyira sok tényező gátol abban, hogy valóban úgy alakuljon minden, ahogy mi szeretnénk, hogy azt már gyakorlatilag lehetetlen elhárítani. Ha mégis ez a cél foglal le, nem marad kapacitásunk arra, hogy olyan célokat tűzzünk magunk elé, amelyeket lenne esélyünk elérni. S mivel ki sem tűzzük őket, mi magunk vetünk gátat annak, hogy végül elérjük, és valós sikert arassunk.

Így könnyen lehet, hogy bár sokat akarunk markolni, de mégis keveset, vagy akár semmit sem fogunk.

Egyes nagyzoló személyek kellő tehetséggel és munkabírással rendelkeznek ahhoz, hogy valóban elérjék a még oly végletesnek tűnő céljaikat is. De számukra sincs kolbászból a  kerítés, van még más, amit veszíthetnek.

2.) Kölcsönösen kielégítő kapcsolatok

Amíg az lebeg a szemünk előtt, hogyan nyerhetnénk, akár úgy kihasználunk másokat, addig kizárjuk az egyenrangú, kölcsönös szimpátián, szereteten, odafigyelésen alapuló kapcsolat lehetőségét, amelyben valóban boldogok lehetnénk. Amíg “használni” akarjuk a másikat, hogy a lehető legtöbbet kapjuk, addig valójában sokkal többet veszítünk, mint kapunk.

Hogyan lett központi kérdés, hogy  mindenki másnál különlegesebbek legyünk?

Két verzió lehetséges:

1.) Tényleg (túl) sokat hisz magáról az illető, azaz a nagyzolás maga a probléma vagy

2.) A beképzeltség csak a látszat, egyfajta védekezés az ellen, hogy valójában pont hogy túl keveset gondolunk magunkról.

Bármelyikről is legyen szó, a jelenség gyökerét a családi berendezkedésben találhatjuk meg :

1.)  “Őszinte” a nagyzolás, és a valódi problémát ez jelenti az úgy nevezett  “tiszta” feljogosítottsággal rendelkezőknél,

akiknek gyerekkorukban is túl sok mindent megengedtek a családtagjai, nem szabtak nekik még ésszerű korlátokat sem.  Lehet, hogy ez abban nyilvánult meg, hogy elhalmozták őket játékokkal és egyéb anyagi javakkal, vagy megmutatkozhatott abban is, hogy elintézték nekik, hogy anélkül kapjanak jó osztályzatot,  kerüljenek jó iskolába, később jó munkahelyi pozícióba stb., hogy ezt eredmények alapján kiérdemelték volna. Gyakori, hogy az ilyen gyerekek szülei nem csak érzékeltetik bánásmódjuk révén, hogy gyermekük vagy akár az egész család különb másoknál, hanem szavakkal ki is mondják.

Az ilyen nagyzoló személyek felmenői lehet hogy maguk is elértek bizonyos eredményeket vagy pozíciót, kiváltságokban részesülhettek, pl. a híres apa lánya, Juli látszólag joggal hirdeti úton útfélen, hogy kékvérű és befolyásos emberek garmadája élt kulturális társas életét a bölcsőjét ringatva, bár a tények ellenére is kérdés marad, hogy célszerű-e elsősorban mint kiváltságost definiálni magunkat.

Nem mindenki olyan “szerencsés” azonban, hogy a legfőbb baja az legyen, hogy túlzottan is körbeudvarolták.

2.) A nagyzolás egyfajta védekezés is lehet, valamely más, mélyebb, eredeti sérülés ellen.

Az eredeti sérülés  kétféle lehet.

a) Az egyik esetben a gyereket leértékelték, és figyelmen kívül hagyták

Az eredeti sérülés ez esetben abból fakad, hogy nem hogy nem voltak a szülők túlzottan kényeztetők, de

-egyfelől a szeretettel, törődéssel

-más felől a dicsérettel, értékeink elismerésével is szűkmarkúan bántak.  

Ha szüleink elhanyagoltak, nem értékeltek kellőképp, ki voltunk szolgáltatva a nemtörődömségüknek, akkor azért fejlesztettük ki a felsőbbrendű viselkedést, hogy innentől miénk legyen a hatalom és a kontroll, ne mi legyünk kiszolgáltatva.

Tehát nem mind arany, ami fénylik!

A felsőbbrendűség oka az is lehet, hogy segítségével időlegesen megszabadulhatunk az attól a fájdalomtól, amit az érzéseinkre oda nem figyelés és az értékeink el nem ismerése okoz. A nagyzolásunk ilyen esetben az érzelemmegvonás séma és/vagy a csökkentértékűség séma túlkompenzálása.

Az ilyen, az érzelmi elhanyagolás és leértékelés légkörében felcseperedő gyerekekben élményeik mély nyomot hagynak, olyannyira, hogy ezek a nyomok tisztánlátásukat is beszennyezik, és már akkor is elhagyatva érzik magukat, ha életük során megismert megbízhatóbb emberek kitartanának mellettük, és akkor is kicsinek és valójában mélyen értéktelennek érzik magukat másokhoz képest, ha valójában senki nem értene velük egyet ebben. Az ilyen emberek egy része azt a stratégiát alkalmazza, hogy “menősködéssel” próbálja kivívni környezete elismerését kompenzálandó mély, fájó belső bizonytalanságát.

Pl. A sikeres rocksztár már-már önmaga paródiája, baráti beszélgetéseiben is megkerülhetetlen a menőség mibenlétének cizellálása, produkciójának vázát önmaga látványos istenítése, egyúttal mindenki más leértékelése képezi.

Rosszabb pillanataiban azonban megérinti a magány szele, az az ugyancsak sikeres nő aki, mint hirdeti “ráakaszkodott” nem elégíti ki, és pár futó pillanatra elirigyli egy munkatársa alappal harmonikus családi életét feleségével és kisfiával. Ennek ellenére úgy érzi sosem lenne képes egy olyan kapcsolatban megmaradni, ahol egyenrangúak a viszonyok.

Szíve mélyén viszont érzi, hogy még mindig az a kisgyerek, akit az osztálytársai kicsúfoltak és a szemetesvödörbe ültettek, és aki egy szemernyi vállveregetést vagy érdeklődést nem kapott kritikus, mogorva apjától. Azért mutatkozik valószerűtlenül “menőnek”, hogy ki ne derüljön, amit legbelül hisz, hogy mennyire nagyon nem az.

Nem csak túl nagynak vagy túl kicsinek lehet elmérni magunkat, ahhoz, hogy a feljogosítottság séma “áldozatai legyünk”, az is lehet, hogy mindennapi ügyekben való vélt ügyetlenségünket pótoljuk azzal, hogy mások gyámolítását alanyi jogon kiköveteljük magunknak.

b) Ez esetben nem tanítottak meg a gyermeket önállóan és ügyesen helytállni.

Ez esetben a gyerek mindazokat a sérüléseket elszenvedte, mint egy függés- kompetenciahiány sémával küzdő, kivették a  kezéből a feladatokat, nem tanították meg rá, hogy fokozatosan próbálkozva egyre több és több feladatot önállóan el tudjon látni.

A függő-feljogosítottság sémával küzdő személy erre úgy reagált, hogy a mindennapi ügyintézésben való vélt ügyetlenségét és valós járatlanságát úgy pótolja, hogy nem csak hogy szeretné, hogy valaki más kísérje, és intézze el  az ügyeit, hanem úgy is érzi, hogy neki mindez a szívesség alanyi jogon jár, és feldühödik, ha valami oknál fogva nem kapja meg.

pl. a színészi tehetséggel megáldott ám később lecsúszott Iminek gyermekéveiben nélkülöznie kellett szülei útmutatását olyan mindennapi dolgokban, amelyben ez még gyerekkorban elvárható, később a családi fészekből kissé idő előtt kirepülve nagyon esetlennek és elhanyagoltnak érezte magát.

Barátnője “feladatává” vált, hogy az elszegényedett fiút anyagilag támogassa, karácsonyra fát vegyen neki, de nem ám akármilyet, mert Imi csak a legdrágább típust szerette, és zavaros körülmények közt szerzett festményeket tároljon el a barátnő családjának házában.

Imi sértett felháborodással vette tudomásul, amikor a barátnő egy-egy kérésére nemet próbált mondani és az ügyei önálló rendezésére buzdította. Imi végül akkor süppedt súlyos depresszióba, mikor barátnője elhagyta megtudva, hogy lecsúszottsága ellenére megszerzett pénzeit kábítószerekre fordította, ahelyett hogy magáról gondoskodott volna.

Trónolni igyekszünk ugyan,

de milyen lábakon áll a trónunk?

A sémákkal az a baj, hogy bár a környezetünkhöz való alkalmazkodás érdekében születtek, hosszútávon “visszanyalhat a fagyi”.

Ha elfogadjuk a séma sugallta világképet, felsőbbrendűségünket, mint pl. a “menősködő” rocksztár vagy a híres apa lánya Juli, dicsekszünk, másokat pedig saját akaratunk elfogadására kényszerítünk. Azonban viselkedésünkkel előbb-utóbb elmarjuk magunk mellől az embereket, így senki sem lesz, aki venné fáradtságot, hogy rávilágítson viselkedésünk bántó voltára. Hiába is tenné, megmagyaráznánk magunknak, hogy az ő szintjén nem is elvárható, hogy megértsen minket. Ez is erősíti a tudatot, hogy felette állunk környezetünknek: egyedül vagyunk, nyilván, mert senki nem ér fel hozzánk. Hisszük ezt annak ellenére, hogy  magányunk oka messze nem ez.

Ha elkerülően reagálunk, akkor kerüljük azokat a helyzeteket, ahol nem tűnünk ki a tömegből, átlagosnak számítunk. Így nem tapasztaljuk meg, hogy mindennapi dolgokat és hétköznapi emberek barátságát is élvezzük, akár még jobban is, mint amikor nem saját jó érzésünk, hanem feltűnőség vagy különlegesség alapján választottunk.

Erre jó pl. az eddig nem említett Nándi, aki jól ismeri saját erősségeit és gyengéit, és semmi szín alatt nem akarna gyengének vagy közepesnek mutatkozni. Ezért folyton úgy ügyeskedik, hogy minden olyan, akár játékos szituációt is elkerüljön, ahol kiderülhetne, mégsem annyira a szerencse fia, mint általában hathatós arculata okán mások vélik.

Így azonban megfosztja magát attól az élménytől, hogy környezete szemében akkor is értékes volna, ha lenne olyan sport vagy tudományterület, amihez nem úgy ért, mint amiben profi. Kizárja magát azokból a kellemes, összetartozás érzést erősítő közösségi élményekből is, amit pl. egy társasjáték tartogathat.

Ha viszont túlkompenzáljuk a sémánkat, akkor túlzott mértékben is mások igényeit igyekszünk betölteni: inkább behódolunk, nehogy úgy lássák, hogy fölébük kerekedtünk.

Viki pl. nem akarja kihúzni a gyufát azzal, hogy kitűnik a  sorból, gondolván, hogy még jól jöhet saját céljai elérésének érdekében ha jóban van másokkal. Így az új munkahelyén csak meghúzza magát, igyekszik láthatatlanná válni vagy legalábbis beleolvadni a  többségbe, letagadja elért eredményeit, és valódi sokszor másokat lesajnáló véleményét nehogy frusztrálja ezzel kolléganőit és megutálják.

Ha azonban folyamatosan azt lessük, hogyan felelhetnénk meg másoknak, hogyan járhatnánk a kedvükben, csak tovább erősödik bennünk a hit, hogy valóban mások vagyunk, és ha kimutatnánk a fogunk fehérjét, mindenki beképzeltnek látna. Ettől való félelmünkben nem próbáljuk ki, hogy mi történne, ha magunkat adnánk, saját véleményünket mondanánk, saját érdekeinket is tekintetbe vennénk, így nem is szembesülünk pl. azzal, hogy senki nem rosszallja, ha ezeket megtesszük, és hogy ettől nem leszünk olyan nagyzolósak, mint amilyennek pl. a szüleinket látjuk.

Hogyan “ereszkedjünk le” az igazi boldogság szintjére?

1.) Előnyök és hátrányok: Megéri a világ közepének lenni?

Bár első blikkre előnyösnek tűnhet a világ közepének érezni magunkat, érdemes belegondolni, nem túl nagy-e az ára mégis. Ha azt vesszük észre, hogy

a) elmarjuk magunk mellől azokat, akiket szeretünk vagy akikkel szimpatizálunk,

b) nem tesszük, ami jól esik, csak azért, mert nem tűnik kellőképp különlegesnek,

c) nem adjuk magunkat, nehogy “túl sok”-nak bizonyuljunk,

talán érdmes lejjebb adni felsőbbrendűségünkből, és megspórolni annak negatív következményeit.

2.) Mit tartunk igazán értékesnek?

Ha magunk előtt is folyamatosan csak a hatalom, a kontroll, a gazdagság és a csillogó siker fontosságát hangsúlyozzuk, szem elől téveszthetjük valódi, belső, eredeti szükségleteinket. Könnyen lehet hogy gyermekkori megfosztottságunkban úgy gondolkodtunk, pont az a jó, amit kaptam, nincs is szükségem másra, de ez egy fajta “juszt is” mentalitás, csak már magunk sem vesszük észre, annyira hozzászoktunk az évek során. Lehet hogy innét fúj a szél, ha azt tapasztaljuk, hogy emberi kapcsolataink vagy hivatásunk nem kielégítően alakul? Nincs különösebb tétje, ám annál többet használhat, ha belegondolunk, hogy ha nem a különlegesség lenne a fő célunk, mit tartanánk szem előtt: szívünk szerint milyen emberekkel vennénk magunkat körül, milyen munkát végeznénk, hogyan töltenénk szabadidőnket stb.

Biztos, hogy mindegyiknél fontosabb “sztárnak” lenni vagy mélyen tudni vélt sztárságunakt leplezni? Vagy nem ártana a többi számunkra fontos dolgot is beiktatni az életünkbe?

3.) Mit látunk meg, ha nem sztároljuk magunkat?

Öntömjénezésünk elhagyásának, egy úttal gyengeségeinkkel való szembesülésnek számos haszna van:

a) Boldog, egyenlő és őszinte kapcsolatok:  “Mások  is tökéletlenek, így én is nyugodtan lehetek tökéletlen” alapon képesek leszünk másokkal egyenértékűnek érezni magunkat, így kölcsönösen kielégítő kapcsolatokat kialakítani, megérteni a másikat, jól érezni vele magunkat stb.

Belegondolhatunk, hogy az egészséges személyek nem zsarnokoskodnak másokon, hanem tiszteletben tartják igényeiket és jogaikat, igyekeznek nem megbántani őket, kompromisszumokat kötnek, így képesek kölcsönkapcsolatok kialakítására, ami pedig szükséges a boldog, teljes élethez. A pszichológus igény esetén segít megtanulni, hogyan fejezzük ki érzéseinket (legyen az pozitív vagy negatív) annak érdekében, hogy működőképes kapcsolatokat alakítsunk ki.

b) Sikerrel kecsegtető, elérhető célok: ha reálisabban látjuk magunkat, tudjuk, mik az erősségeink és gyengeségeink, fejlődni, céljainkat elérni is hatékonyabban fogjuk, hisz körvonalazódik, hogy küldetésünk szerint élünk-e vagy sem.

c) mivel már nem kell kivédenünk gyengeségünk gondolatát is, nem megy el minden energiánk magunk tömjénezésére, helyette észrevehetjük, mi vesz körül, és akár jól is érezhetjük benne magunkat, vagy alakíthatjuk úgy, hogy jól érezzük. Az arculat építése helyett az élmények átélésével foglalkozhatunk.

4.) Hogyan változtassunk?

Nem kell idejekorán elköteleződnünk egy teljesen idegen, új működés mellett, éppen elegendő, ha apró lépésekben kipróbáljuk, milyen érzés, ha nem felsőbbrendűként viselkedünk. Minden kísérlet után  mérlegelhetjük, kísérletünk az erőfeszítésünk természetes nehézsége mellett járt -e olyan haszonnal, ami miatt érdemes az adott viselkedést a továbbiakban is gyakorolnunk pl.:

- ha párunk beszámol egy nehézségéről, ahelyett, hogy rögtön leértékelnénk, figyeljünk rá oda, pl. hallgassuk meg a problémát, amiről beszél, igyekezzünk megérteni, fejezzük ki támogatásunkat, gondolkozzunk vele együtt a megoldáson stb.

- ha régi barátunk nem kellőképp menő kocsival érkezik a találkozóra, igyekezzünk észrevenni azokat az érdemeit, amit viszont elismerésre méltónak találunk

- ha épp nincs pénzünk luxusnyaralásra, menjünk el egy megfizethetőre: lehet, hogy öt csillag nélkül is tudjuk magunkat jól érezni?

- figyeljük meg, mi történik, ha magunkat adjuk - sallangok nélkül: ha nincs menő márkajelzés a pólónkon, ha nem dicsekszünk - vagy épp ellenkezőleg, a dicsekvés elkerülése végett nem húzzuk meg magunkat, kevésbé értékel a környezetünk? Vagy épp hogy jobban?

Ha a kisebb lépések beválnak, áttérhetünk a nagyobbakra! Ha pedig valahol elakadunk, és nehezünkre esik elszakadni a sokéves rutintól, holott már nemigen leljük benne élvezetünket, kérjük szakember segítségét!

Írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda