Katát a párja kíséri mindenhova. Boltba sem megy egyedül, döntéseket sosem hoz anélkül, hogy kikérné édesanyja véleményét. Munkába menet gyakran szédülés fogja el, amire jó lenne egy pirula és valaki, aki megmondja, mindez miért van.

Piri szülei nyomására megtanult ugyan vezetni, de egy időben nem igen kellett a kocsit használnia, azóta pedig ha kellene se ül autóba. Biztos benne, hogy elkeveredne a városban, nem sikerülne leparkolnia és végül nem jutna haza.

Virág nagyon önálló, barátainak úgy kell rászólniuk, hogy ha baj van, szólj, mert segítünk, de ő hajthatatlan.

Mi a közös bennük?

Bárhogy viselkedjenek is, mindannyian ugyanazt gondolják saját magukról:

“Mások segítségére szorulok!”

Ha az un. függés-kompetenciahiány sémával rendelkezünk, úgy véljük, hogy

mások segítségére szorulunk,

ugyanis nem vagyunk képesek a mindennapi feladatainkat önállóan ellátni, a hétköznapokban felmerülő apró-cseprő problémáinkat megoldani, döntéseket hozni, önálló véleményt alkotni, új készségeket megtanulni vagy akár a pénzzel bánni.

Ennek következtében gyámoltalannak érezhetjük magunkat, és annak is tűnhetünk a külvilág szemében.

Miért kezdtük el életképtelennek hinni magunkat?

Sémánk hátterében az állhat, hogy szüleink túlzottan óvtak bennünket, majd’ mindent elintéztek helyettük, nem biztatták és dicsérték, ha önállóan, tőlük függetlenül ténykedtünk.

Mit tehet egy szülő, hogy gyermeke önálló és rátermett legyen?

Egy gyermeket úgy lehet megkímélni a séma kialakulásától, ha fokozatosan bátorítják, hogy addig ismeretlen dolgokba fogjon, tanuljon meg új készségeket, s ha a szülő elmondja gyermekének, hogy amit tőle látott, vagy amiben eddig segített, az olyan dolog, amit a gyerek maga is képes elvégezni. A szülő feladata annak átadása, hogy a csetlés-botlás  a tanulás velejárója, csak az nem hibázik, aki nem próbálkozik; valamint kitartva elérhetjük a célunkat, amit valaki tud, az gyakorlással megtanulható.

Miért hisszük még mindig, hogy önállóan nem tudunk boldogulni?

A gyermekkorban belénk nevelt elgondolásra az előzőekben leírt sémákhoz hasonlóan háromféleképpen reagálhat az ember:

Ha magunkban elfogadjuk azt a nézetet, hogy mások nélkül nem megyünk semmire, logikusnak tűnhet, hogy  nagyon sokszor kérünk segítséget másoktól, döntéshelyzetekben rendszeresen tanácsért folyamodunk, új dolgok megtanulásakor apróságokra is rákérdezünk, problémát jelenthet az utazás vagy a pénzügyeink intézése is. Egy szóval a példa béli Katához leszünk hasonlatosak.

A probléma csak az, hogy minden olyan eset, amikor mások segítségével boldogulunk, azt a nézetet erősíti bennünk, hogy ez az egyetlen járható út. Minél több segítséget kérünk, annál inkább segítségre szorulónak éljük meg magunkat.

Esetlenségünk tudatában “hülyék lennénk”, ha olyan feladatokba vágnánk a fejszénk, amelyekben, nincs mese, csak magunkra számíthatunk, ezért aztán széles ívben elkerüljük az ilyesmit. Egyeseknél ebből fakadhat, hogy nem tanulnak meg pl. autót vezetni (Épp mint a példában Piri), de sokszor innen fúj a szél, akkor is, amikor kitérünk a munkahelyi előmenetel és plusz felelősség vállalása elől annak ellenére, hogy maga az ígért feladatkör érdekesnek tűnik számunkra.

Az önállóságot követelő helyzetek kerülésével az a baj, hogy így esélyünk sem lesz magunknak bizonyítani, meg tudunk állni a saját lábunkon, minden egyes kritikus helyzet elkerülése azt a meggyőződést táplálja, hogy csak azért nem bénáztuk el, mert nem vágtunk bele.

A fenti két esetben nem tapasztalhatjuk meg azt az érzést, hogy saját képességeinknek és igyekezetünknek köszönhetően sikereket érünk el, mert azt vagy valóban nem is érjük el, tekintve, hogy nem vágunk bele semmi újba, vagy sikereinket másnak kell, hogy tulajdonítsuk.

Ritkán de előfordul az is, hogy valaki túlkompenzálja ezt a sémát, mint a példaként hozott Virág. Aki -nem feltétlen tudatosan- ezt választja, bár ugyanúgy “életképtelennek” gondolja magát, és szorong a mindennapos szituációkban mint a másik 2 megküzdésmódot választók, de a túlkompenzáló személy viselkedés terén szélsőségesen önállónak tűnik. Egyedül intézi el a dolgait, de szélsőséges abban az értelemben, hogy minden fajta függést elutasít, még azokban a helyzetekben is, ahol az természetes volna. Lehet, hogy végeredményben sikeresen vág bele új dolgokba, jól dönt, boldogul, de lelke mélyén ott bujkál az az érzés, hogy egy adott helyzet megoldására nem lesz képes.

A fentiekközül bárhogyan is reagáljunk, mint láthatjuk, ahelyett, hogy javítanánk, csak rontunk a helyzetünkön. Minden védekezési forma azt erősíti bennünk, hogy csak az óvintézkedéseknek köszönhetjük, hogy ideig-óráig megúsztuk, hogy kiderüljön, egyedül semmire sem mennénk.

Mit tehetünk, hogy valóban higgyünk is abban, hogy önállóan is megállunk a lábunkon?

A séma kezelésekor első lépés a felismerése, majd törekedhetünk arra, hogy valahányszor felbukkan, tetten érjük. Így lesz lehetőségünk befolyásolni is.

Fontos, hogy önmagunkba és képességeinkbe vetett bizalmunkat növeljük.

Ez csak akkor lehetséges, ha megtapasztaljuk, hogy rátermetten meg tudunk oldani hétköznapi problémákat, ugyanúgy, mint más. Mivel ha ilyen berögződések szerint működünk, feltehetőleg nem tettük próbára készségeinket, valóban kevésbé vagyunk tapasztaltak másoknál egyes gyakorlati ügyekben. Sebaj! A hivatali ügyintézés vagy az autóvezetés nincs a génjeinkbe kódolva, mindenki megtanulja valamikor, minél kevesebbet halogatjuk, annál hamarabb sajátítjuk el. Bármikor is fogjunk bele, a tanulás ügyességtől függetlenül, mindenkinél csetlés-botlással és izgulással jár. Egy a lényeg, ha bénázva- ha szorongva de ne hagyjuk abba addig, amíg sikerélményt nem zsebelünk be, és megveregethetjük a vállunk, hogy megcsináltuk, képesek vagyunk rá. Ellenkező esetben a séma kezére játszunk.

Annak, hogy folyton másokra hagyatkozunk, az az ára, hogy nem lehetünk függetlenek, saját meglátásaink nem jutnak kifejezésre. Próbálkozzunk tehát minél tovább egyedül, és csak akkor kérjünk segítséget másoktól, ha valóban szükséges. A XXI. században csaknem minden információ elérhető az interneten, ha valami nem egyértelmű, az kérdés hogy a mi gügyeségünk jele, vagy az oldalaknak lenne elemi érdeke közérthetően tájékoztatást nyújtani.

Az utánanézést se vigyük túlzásba, hogy aztán az fogja a kezünket rátermettebbnek ítélt családtagjaink vagy barátaink helyett. Kerítsük magunkat fokozatosan olyan helyzetekbe, ahol rögtönöznünk kell!

A pszichológus segíthet mindebben, és hasznos technikákat taníthat, hogy könnyebb legyen legyőzni azt a szorongást, ami akkor fogott el, mikor a fentiekben ismertetett helyzetekbe kerültünk.

További pszichológussal végezhető gyakorlatok segíthetnek a séma egyedi eredetének feltárásában és az arra adott reakciók megváltoztatásában.