Miért is kéne bárkinek feltétel nélkül hinnie a pszichológiában és bíznia az ezt gyakorló szakemberekben?

Titokzatos hümmögés és jegyzetelés helyett lerántjuk a leplet önmagunkról!

A pszichológus naplója c. sorozatunkban felfedjük mi jár a fejünkben gyakorló pszichológusként klienseinkkel és szakmánkkal kapcsolatban.

Mit gondol egy pszichológus a klienséről?

Pszichológusi tanulmányaink során első szakmai gyakorlatunkat (?) az akkor még létező “Lipóton” töltöttük. Az volt az első alkalom, hogy a kezünkbe kaparinthattunk “élő embert”, azon belül is pszichiátrián fekvő betegeket. Az intézmény szép helyen volt ugyan, de maga a kórházi osztály nem büszkélkedhetett túlontúl lélekemelő enteriőrrel. Felmerült az emberben az is, hogy akinek addig nem lett volna “baja”, az oda betérve rosszabb állapotba kerülhet, mint annak előtte (ami természetesen túlzás).

A fárasztó nap után szinte szökdécselve, vidáman hagytuk el az osztályt, és arról beszélgettünk, hogy ez mennyire jó és érdekes volt, és valahol mulattató, hogy mindez nekünk hogy is tud ennyire tetszeni. Hazaérve a családjaink is meglepődéssel vegyes örömmel vették tudomásul, hogy ilyen “perverzióval” rendelkezünk.

Az eset kapcsán fogalmazódott meg először bennünk, hogy a “betegek” sokszor és sokban “normálisabbak” mint a “normális” emberek.

Bámulatba ejtett, hogy komoly traumákat követően, hogy képesek bizonyos emberek csak ennyire sérülni, és bizonyos értelemben alkalmazkodni.

 "De hát olyan sok szörnyűséget hallasz, nem sajnálod a páciensed?"

"Nem  idegesít  vagy legalább is untat az a rengeteg probléma amit végighallgatsz nap mint nap?" 

Általánosságban nyilván nehéz megmondani, mert minden kliens más és más érzéseket vált ki belőlünk, van azonban olyan, ami közös pont. 

Valójában a “szörnyűségek” mellett és azoknál sokkal dominánsabban látjuk az emberek belső erőforrásait, találékonyságát. Ezért aztán közös pont, hogy a klienseinket “tökösnek” látjuk, hiszen kell ahhoz bátorság és akaraterő, hogy az ember nekiálljon mélyen magába nézni, rég nem bolygatott dolgokat bolygatni, és változtatni azon, ami pár évtized rutinja. Minden páciensünkben van egy önismeretre, fejlődésre irányuló szándék, ami az illetőt tiszteletre méltóvá teszi, innentől nehéz vele nem szimpatizálni.

Mivel ezeken a beszélgetéseken két ember találkozik egymással, természetesen kölcsönösen érzelmeket keltünk egymásban. Ezek pedig nagyon jól használhatók a foglalkozások során. Nem csak a pozitív, de a negatív érzések is. Az együttérzés megteremt egy olyan légkört, amiben a hozzánk forduló könnyen megnyílik, és biztonságosnak érzi, hogy saját érzéseiben, gondolataiban kutakodjon, hiszen tudja, hogy figyelünk rá, törődünk vele. Viszont ugyanígy hasznos lehet a pl. a düh is.

Ha például észrevesszük magunkon, hogy dühít az, hogy a páciensünk az idő felében az időjárásról beszél, és nem tér a lényegre, ezt visszajelezhetjük neki. Elmondhatjuk, hogy rossz érzésünk van, mert azt érezzük, hogy minden erőfeszítésünk dacára ő nem nyílik meg, eltereli a témát, és tehetetlennek, illetve dühösnek érezzük magunkat.

Rákérdezhetünk, hogy előfordulhat-e, hogy a való életben is így viselkedik, és a környezete hozzánk hasonlóan reagál. Ekkor kliensünk juthat új felismerésekre, pl. elképzelhető, hogy felismeri, hogy felesége azért kerüli, csalja meg stb. mert úgy érzi, nem elég jó a férjének, nem érdemes a mélyebb gondolataira.

Egy ilyen felismerés pedig máris utat nyit afelé, hogy a lényeggel foglalkozzunk, pl. kliensünk önfeltárási nehézségeivel, önbizalomproblémáival, feleségével való kommunikációs problémáival stb.

Fontosnak tartjuk, hogy a mi érzéseink ne maradjanak rejtve a kliensünk előtt, ehelyett kimutatjuk, kimondjuk ezeket. Azt is, ha örülünk a páciensünk fejlődésének, azt is, ha dühít minket valami, azt is, ha együtt érzünk vele. Azt szeretnénk, ha kliensünk nem azon gondolkodna, hogy ugyan mit gondol titkon a pszichológus, hanem azzal az üggyel foglalkozhatna, amivel hozzánk jött.

Ugyanakkor érzéseink csak akkor állíthatóak a fejlődés szolgálatába, ha pszichológusként képesek vagyunk megtartani az objektivitásunkat. Ám kikerülhetetlen, hogy ez időnként (ritkán) veszélybe ne kerüljön.

Mivel a pszichológus is ember, teljesen természetes, hogy adódik olyan eset, amikor elakadunk, mert szakmailag bonyolult, vagy mert megérint minket a történet azért, mert egy csak ránk jellemző lelki “tyúkszemre” taposott, avagy egy érzékeny pontunkra tapintott rá a másik fél.

Ezen nehézségek megfelelő kezelésére szolgál az, hogy a pszichológus is pszichológushoz megy, szakmai segítséget kér. Ilyenkor név nélkül beszélünk a kliensünkről, de annál is inkább a problémáról, a megakadásról magáról. Ezen kívül a pszichológus “nyavalyái” kerülnek terítékre, objektivitásunkat megőrzendő megpróbáljuk lehántolni a meglátásaink személyes jellegét, megértve azt, hogy pont mi miért érzünk így vagy úgy egy esettel kapcsolatban.

A pszichológus a személyiségével dolgozik, a gyógyításnak az is fontos eleme, hogy milyen érzések keletkeznek benne a kliensével kapcsolatban. Tudnunk kell, hogy a pszichológusban keletkező érzés csak a kliens jellemzője -e vagy pedig a pszichológus értelmezi rá jellemző módon a látottakat.

Hazaviszi a pszichológus a kliensei problémáit?

Többek közt érzéseink klienseinkkel és segítőinkkel való nyílt kitárgyalása is segít abban, hogy ne vigyük haza a munkahelyi problémákat. (És itt most a lelki terhelésre, érintettségre gondolunk, nem a "sztorik" kipletykálására, mert az ügyben titoktartás kötelez.)

De azért sem agyalunk klienseink baján a munkaidőnkön kívül mert a munkánk lehetővé teszi, hogy rálássunk, mi a lehető legtöbb megtehető a mi részünkről, és ennyit hozzá is teszünk a javulásukhoz. Ez a folyamat olyan, mint egy érdekes nyomozás vagy rejtvényfejtés, kiút keresése a labirintusból, az egyéb érdekes “meccsekről” nem is beszélve, amiről a későbbiekben még ejtünk szót.

Klienseink fejlődése már csak hab a tortán!

Rajzolta: Rupf Veronika

írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda