FEKETE-FEHÉR / TARKA ÁRNYALATOK?

Hamar döntünk: jó vagy rossz? Elítélünk egyeseket míg dicsőítünk másokat? Nem vagyunk egyedül!

Sokunkat jellemző logikai bakugrás a fekete-fehér gondolkodás.

Talán van, aki figyelmeztet: lehetnek valakinek a rossz mellett jó vagy a jó mellett rossz tulajdonságai, mi több, az is nézőpontunktól függ, mit tartunk jónak vagy rossznak, ami egyikünknek rossz, a másikunknak még jó lehet és fordítva.

Élhetünk mi is a gyanúperrel, hogy túl szélsőségesek vagyunk, a valóság talán nem ennyire egyértelmű…

A gond ilyen esetben azzal van, hogy nem a valóságot látjuk, tehát mindegy, hogy negatív vagy épp a kevésbé károsnak tűnő pozitív irányban torzítunk, a torzítás ténye mit sem változik.

Túl rossz- túl jó?

Lássunk mindkettőre egy-egy példát:

a) “Hibáztam a munkahelyemen,

tehát alkalmatlan vagyok a feladatra.”

-----------------------------------------

b) “Jól éreztem magam az első randin,

tehát biztos, hogy ő életem szerelme.”

MIÉRT KÉNYSZERÍTJÜK BE A VILÁG DOLGAIT JÓ ÉS ROSSZ KATEGÓRIÁKBA?

Azért vonzódunk a kategorizáláshoz, mert

biztonságosnak érezzük

- többnyire úgy, hogy nem is tudatosul bennünk, hogy ez a szempont vezérel, inkább automatikusan működünk így.

A könnyebb út...

Sokkal könnyebb dönteni egy jó vagy rossz álláslehetőségről, egy jó vagy rossz emberről. Nincs kérdés: ha fekete, nem kérek belőle, ha fehér, kérek.

Magunkat is könnyebb hova tenni, ha két kategóriában gondolkozunk: hibáztam, tehát rossz munkaerő vagyok, szeret a párom, tehát jó barát(nő) vagyok, semmin sem kell változtatnom.

Ez a biztonság viszont egyrészt csak illúzió, másrészt többet árt, mint használ.

EZ  AZ ÁRA  A FEKETE-FEHÉR BIZTONSÁGÁNAK:

A világ nem fekete- fehér, tehát ha ezt látjuk, nem a valóságot látjuk, és nem arra reagálunk. A fenti két példa esetében is rosszul járunk:

a) Ha egy apró hiba alapján elkönyveljük, hogy rossz munkaerők vagyunk, a következő feladat során nem fogunk hinni magunkban, idegesek leszünk, és épp ezért fogunk hibázni.

Elindítunk egy önrontó kört: egyre kevesebbnek fogjuk látni magunkat, így valóban egyre rosszabbul teljesítünk, tehát még “bénábbnak érezzük magunkat.

b) Bármekkora is a vonzalom, egy randi alapján lehetetlen megállapítani, hogy a szemben ülővel akarjuk-e leélni az életünket. Ha ennek ellenére azonnal elkönyveljük, hogy csak a másik kell, és senki más, jó eséllyel csalódhatunk:

- pl. mert ha randipartnerünk nem viszonozza érzéseinket , úgy fogjuk érezni, mintha a boldogságra való lehetőségünket veszítenénk el, nem egy szinte idegent, akivel eltöltöttünk pár kellemes órát

- vagy mert elriaszthatjuk a másikat a túlzott csimpaszkodásunkkal

- illetve mert ha nem azt szerettük, aki a másik igazából, akkor évek múltán nagyot fogunk csalódni, amikor lehullik rólunk a rózsaszín szemüveg

EZÉRT JÁRUNK JOBBAN AZ ÁRNYALATOKKAL:

a) Ha minden árnyalatot tekintetbe veszünk,

- tudatosíthatjuk magunkban, hogy mindenki hibázik néha

- felmérhetjük, hogy az általunk okozott kár valóban olyan nagy-e, és hogy mit tehetünk a megoldása érdekében

- rájöhetünk, hogy alapvetően jól dolgozunk, ritkán hibázunk, felettesünk elégedett velünk

- illetve ha arra jutunk, hogy valóban rosszul teljesítünk, átgondolhatjuk, hogy mi ennek az oka: meg kell még tanulnunk valamit? segítséget kell ebben kérünk? nem érdekel, amit csinálunk, ezért érdemes lenne tennünk a váltásért?

Tehát ahelyett hogy kilátástalannak éreznénk a helyzetet, és szapulnánk magunkat,

megnyugodhatunk, hogy mégsem fekete a helyzet, nem történt tragédia, csak egy mindennapi apróság

vagy

esélyünk lehet előremutatóan gondolkodni, és előbb- utóbb megoldani a problémát, ami a hibát okozta.

b) A “rózsaszín köd” jó dolog, de akkor a legjobb, ha van alapja is: természetes, hogy elfogultak vagyunk azzal, akit szeretünk, de érdemes megvárni, hogy ez magától alakuljon ki: ismerjük meg a másikat, vegyük észre jó és rossz tulajdonságait is, kérdezzünk rá arra, ami érdekel, mondjuk ki igényeinket, és nem utolsó sorban figyeljünk az ő kimondott és kimondatlan visszajelzéseire is.

Ha ezeket az árnyalatokat mind meghalljuk- látjuk, akkor valóban a másikat fogjuk megszeretni (vagy elutasítani), nem pedig egy illúziót, amiben gyakorlatilag csak csalódni lehet.

Sokszor elég csak tisztában lenni tipikus gondolati bakugrásainkkal és fülön csípni, amint épp a csapdájukba esünk. Ha kicsit vitatkozunk magunkkal, máris ellensúlyozni tudjuk kártékony hatásukat, és odafigyelhetünk azokra a részletekre is, amit hajlamosak vagyunk kirekeszteni a tudatunkból.

Tárgyilagos kiegyensúlyozottságra fel!

Írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda