FEKETE-FEHÉR / TARKA ÁRNYALATOK?
Hamar döntünk: jó vagy rossz? Elítélünk egyeseket míg dicsőítünk másokat? Nem vagyunk egyedül!
Sokunkat jellemző logikai bakugrás a fekete-fehér gondolkodás.
Talán van, aki figyelmeztet: lehetnek valakinek a rossz mellett jó vagy a jó mellett rossz tulajdonságai, mi több, az is nézőpontunktól függ, mit tartunk jónak vagy rossznak, ami egyikünknek rossz, a másikunknak még jó lehet és fordítva.
Élhetünk mi is a gyanúperrel, hogy túl szélsőségesek vagyunk, a valóság talán nem ennyire egyértelmű…
A gond ilyen esetben azzal van, hogy nem a valóságot látjuk, tehát mindegy, hogy negatív vagy épp a kevésbé károsnak tűnő pozitív irányban torzítunk, a torzítás ténye mit sem változik.
Túl rossz- túl jó?
Lássunk mindkettőre egy-egy példát:
a) “Hibáztam a munkahelyemen,
tehát alkalmatlan vagyok a feladatra.”
-----------------------------------------
b) “Jól éreztem magam az első randin,
tehát biztos, hogy ő életem szerelme.”
MIÉRT KÉNYSZERÍTJÜK BE A VILÁG DOLGAIT JÓ ÉS ROSSZ KATEGÓRIÁKBA?
Azért vonzódunk a kategorizáláshoz, mert
biztonságosnak érezzük
- többnyire úgy, hogy nem is tudatosul bennünk, hogy ez a szempont vezérel, inkább automatikusan működünk így.
A könnyebb út...
Sokkal könnyebb dönteni egy jó vagy rossz álláslehetőségről, egy jó vagy rossz emberről. Nincs kérdés: ha fekete, nem kérek belőle, ha fehér, kérek.
Magunkat is könnyebb hova tenni, ha két kategóriában gondolkozunk: hibáztam, tehát rossz munkaerő vagyok, szeret a párom, tehát jó barát(nő) vagyok, semmin sem kell változtatnom.
Ez a biztonság viszont egyrészt csak illúzió, másrészt többet árt, mint használ.
EZ AZ ÁRA A FEKETE-FEHÉR BIZTONSÁGÁNAK:
A világ nem fekete- fehér, tehát ha ezt látjuk, nem a valóságot látjuk, és nem arra reagálunk. A fenti két példa esetében is rosszul járunk:
a) Ha egy apró hiba alapján elkönyveljük, hogy rossz munkaerők vagyunk, a következő feladat során nem fogunk hinni magunkban, idegesek leszünk, és épp ezért fogunk hibázni.
Elindítunk egy önrontó kört: egyre kevesebbnek fogjuk látni magunkat, így valóban egyre rosszabbul teljesítünk, tehát még “bénábbnak érezzük magunkat.
b) Bármekkora is a vonzalom, egy randi alapján lehetetlen megállapítani, hogy a szemben ülővel akarjuk-e leélni az életünket. Ha ennek ellenére azonnal elkönyveljük, hogy csak a másik kell, és senki más, jó eséllyel csalódhatunk:
- pl. mert ha randipartnerünk nem viszonozza érzéseinket , úgy fogjuk érezni, mintha a boldogságra való lehetőségünket veszítenénk el, nem egy szinte idegent, akivel eltöltöttünk pár kellemes órát
- vagy mert elriaszthatjuk a másikat a túlzott csimpaszkodásunkkal
- illetve mert ha nem azt szerettük, aki a másik igazából, akkor évek múltán nagyot fogunk csalódni, amikor lehullik rólunk a rózsaszín szemüveg
EZÉRT JÁRUNK JOBBAN AZ ÁRNYALATOKKAL:
a) Ha minden árnyalatot tekintetbe veszünk,
- tudatosíthatjuk magunkban, hogy mindenki hibázik néha
- felmérhetjük, hogy az általunk okozott kár valóban olyan nagy-e, és hogy mit tehetünk a megoldása érdekében
- rájöhetünk, hogy alapvetően jól dolgozunk, ritkán hibázunk, felettesünk elégedett velünk
- illetve ha arra jutunk, hogy valóban rosszul teljesítünk, átgondolhatjuk, hogy mi ennek az oka: meg kell még tanulnunk valamit? segítséget kell ebben kérünk? nem érdekel, amit csinálunk, ezért érdemes lenne tennünk a váltásért?
Tehát ahelyett hogy kilátástalannak éreznénk a helyzetet, és szapulnánk magunkat,
megnyugodhatunk, hogy mégsem fekete a helyzet, nem történt tragédia, csak egy mindennapi apróság
vagy
esélyünk lehet előremutatóan gondolkodni, és előbb- utóbb megoldani a problémát, ami a hibát okozta.
b) A “rózsaszín köd” jó dolog, de akkor a legjobb, ha van alapja is: természetes, hogy elfogultak vagyunk azzal, akit szeretünk, de érdemes megvárni, hogy ez magától alakuljon ki: ismerjük meg a másikat, vegyük észre jó és rossz tulajdonságait is, kérdezzünk rá arra, ami érdekel, mondjuk ki igényeinket, és nem utolsó sorban figyeljünk az ő kimondott és kimondatlan visszajelzéseire is.
Ha ezeket az árnyalatokat mind meghalljuk- látjuk, akkor valóban a másikat fogjuk megszeretni (vagy elutasítani), nem pedig egy illúziót, amiben gyakorlatilag csak csalódni lehet.
Sokszor elég csak tisztában lenni tipikus gondolati bakugrásainkkal és fülön csípni, amint épp a csapdájukba esünk. Ha kicsit vitatkozunk magunkkal, máris ellensúlyozni tudjuk kártékony hatásukat, és odafigyelhetünk azokra a részletekre is, amit hajlamosak vagyunk kirekeszteni a tudatunkból.
Tárgyilagos kiegyensúlyozottságra fel!
Írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda