Zita, nevezzük így, nem bírja, ha nézik. Amikor a metrón utazva egy jóképű, jól öltözött férfi többször egymás után, sőt hosszabban is rápillant, egyből összeszorul a gyomra, ideges lesz. “Biztos van rajtam valami, talán elkenődött a szemfestékem?” Lopva végigpillant magán, hogy ellenőrizze, vállalható-e az öltözete. Amikor a férfi a következő megállónál leszállás közben elmosolyodik, Zita azt sem tudja, hova legyen szégyenében, hogy így leszerepelt Ha legalább tükör lenne nála!

Hogy ne magában keseregjen, egyből felhívja a legjobb barátnőjét, aki megnyugtatja, hogy a legvalószínűbb, hogy férfi nem rajta nevetett, hanem inkább a Zita mellett ülő nő tetszett neki, aki Zita elmondása szerint nagyon csinos volt. Persze őszinte barátnőként építőleg arra is fel kell hívnia Zita figyelmét, hogy azt sem lehet kizárni, hogy a férfi azon mosolygott, Zita milyen gyakorlatlanul sminkeli az amúgy elég táskás szemeit, amit -mint tudható- sajnálatos módon örökölt a nagymamájától. Semmi baj, legközelebb megmutatja, hogyan kell sminkelni.

Editnek vannak jó kapcsolatai, kedélyesen elbeszélget munkatársaival, néha beül egy teázóba ismerőseivel, esténként el- eljár szórakozni, viszont ha környezetét megkérdeznénk, senki sem őt jelölné meg legjobb barátjaként. Bár el tudnak vele csevegni, valahogy mindig a felszínen marad a beszélgetés. Igazán senki sem ismeri, Edit következetesen tartja a három lépés távolságot, érzelmeiről, élete fontos eseményeiről sosem beszél. Mindenki tudja, hogy milyen zenét szeret, milyen nyelveken beszél, milyen sportokat űz, de hogy ki ő valójában, az sosem derül ki.

Simon laza, “nagymenő” benyomását kelti, nagy hangon és tulajdonképpen szórakoztatóan sztorizgat, könnyen felhívja magára a társaság figyelmét. Nehéz mellette labdába rúgni, határozottan érvel, úgy tűnhet, hogy tetszőleges szóban forgó kérdéshez jobban ért, mint az adott terület szakértője. Saját “nagyságának” teljes tudatában gyakran előfordul, hogy lesajnál, kritizál másokat, érdemeiket kicsinyíti vagy meg sem látja. Bár ő a “party lelke”, képes szórakoztatni a vele tartó társaságot, azt gondolja, hogy igazi barátja egy sincs.

Mi a közös a hármukban?

Az önbizalom hiányosban, a távolságtartóban és a beképzeltben mégis mi közös lehet?

Vajon egy valóban magabiztos, és magát értékesnek tartó embert mennyire kell, hogy érintsen mások kritikája; mennyire kell, hogy látványosan szemléltesse felsőbbrendűségét; illetve mennyire szükséges kerülnie az intim kapcsolatokat, és csak felszínes beszélgetéseket lefolytatnia?

Ezek inkább annak a jelei, hogy berögzült stratégiáik híján ugyanúgy, ahogy a magát egyértelműen lekicsinylő személy, így vélekednek magukról:

“Nem vagyok elég jó!”

Sorozatunk mai témája egy olyan séma, amely az önbizalom hiányként emlegetve közismert, viszont érdekes módon sokszor ez állhat azok viselkedésének a hátterében is, akiket “beképzeltnek” vagy távolságtartónak tartunk.

Függetlenül attól, hogy önmagunkat leértékelő, visszahúzódó vagy fennhéjázó viselkedést eredményez, a háttérben meghúzódó séma ugyanaz.

A csökkentértékűség- szégyen séma

azt a feltevést takarja, hogy

valamilyen szempontból kisebbnek vagy alsóbb rendűnek tartjuk magunkat másoknál; úgy véljük, hogy értéktelenek vagyunk, így nem méltók a szeretetre. Úgy gondolhatjuk, hogy ha erre- amit mi ténynek vélhetünk- fény derül, akkor megszégyenülünk, elfordulnak tőlünk, nem fognak többé szeretni.

A legváltozatosabb tulajdonságaink zavarhatnak minket, legyenek azok akár belsők, akár külsők. Szégyellhetjük, hogy unalmasak, különcök, buták, lusták, túl kövérek vagy túl vékonyak, túl alacsonyak vagy túl magasak stb. vagyunk.

Nem a tetteinket értékeljük, hanem személyünkben érezzük magunkat hiányosnak, értéktelennek.

Mivel elégedetlenek vagyunk magunkkal, a kritikára fokozottan érzékenyek leszünk, túlreagáljuk az eseményeket, és utóbb már emiatt is szégyelljük magunkat.

Társaságban- különösen azok társaságában, akiket nem látunk csökkent értékűnek illetve akiknél azt gyanítjuk, hogy “belénk látnak”- bizonytalanok lehetünk, esetleg folyamatosan azt figyeljük, milyen “teljesítményt” nyújtunk éppen, mit gondolnak rólunk a többiek, másokkal hasonlítgathatjuk össze magunkat.

Hogyan lettem ilyen?

E séma kialakulását az segíthette elő, hogy szüleinktől nem kaptunk elég pozitív megerősítést, jogos dicséretet, nem ismertek el, nem láttuk rajtuk, hogy büszkék ránk, esetleg rendszeresen le is szólták, nem hittek bennünk, bagatellizálták elért eredményeinket, vagy azt mutatták, hogy elégedetlenek velünk, azt hitték, “jobb” gyerekük lesz.

Mitől maradok ilyen?

Ha elfogadjuk, hogy bármit teszünk, úgyis az lesz, amit a sémánk diktál -mint ahogy a példabéli Zita tette- kritikus, elutasító barátokat választunk, akik alul értékelnek minket vagy méltatlanul bánnak velünk. Ez ellen pedig nem szólalunk fel, hiszünk nekik, hiszen épp azzal összhangban cselekszenek, amit mi is sejtettünk magunkról. Előfordulhat, hogy magunkról is leértékelőleg nyilatkozunk. Másik oldalról viszont az építő kritika is mélyen érinthet és nagy mértékben lehangolhat minket, hiszen nem a fejlődési lehetőséget látjuk benne, hanem hogy “baj” van velünk.

Ha a sémánkra úgy reagálunk, hogy igyekszünk elkerülni, megúszni, hogy szembesüljünk azzal, amit a séma sugall, kerüljük a kapcsolatokat, de legalábbis a gondolataink és érzéseink őszinte kifejezését, nem engedjük, hogy mások igazán közel kerüljenek hozzánk. Nem merjük bevallani legmélyebb gondolatainkat, vágyainkat, hiszen azt hisszük, azok szégyellnivalók, a másik ki fog nevetni miatta, rosszabb esetben pedig végképp elfordulnak tőlünk. Bizonyos esetekben ez a reagálásmód pl. szerfüggőséghez vagy evészavarhoz is vezethet.

Mivel nagyon fájó saját “kevésségünket” megtapasztalni, reagálhatunk úgy is, hogy ennek az ellentétét bizonygatjuk, azaz túlkompenzáljuk a sémánkat. Ilyenkor mi leszünk kritikusak, és utasítunk el másokat, miközben magunkat tökéletesnek láttatjuk. Így eltereljük saját és mások figyelmét önnön tökéletlenségünkről, biztonságban érezzük magunkat, amíg mi vagyunk azok, aki leszól másokat, azok érzékeny pontjaira mutatva. Ezzel persze azt érjük el, hogy környezetünket elmarjuk magunk mellől. Viszont ha mi kapunk kritikát, még ha építő jellegűt is, szemben pl. az elfogadó megküzdésmódra jellemző szomorúsággal, dühbe gurulunk miatta.

Bármelyik felsorolt módon reagálunk is, valójában csak elmélyítjük a válságot azzal, hogy nem szerzünk olyan tapasztalatokat, amelyek a valódi önmagunk értékességét támasztanák alá, épp ellenkezőleg, így sémánk egyre csak izmosodik. De nem kell mindenképp így történnie!

Mit tegyek, hogy valóban értékeljem magam?

A séma kezelésekor érdemes mérlegelni, hogy mennyi jó és rossz tulajdonságunk van valójában, mennyire vagyunk hajlandóak saját érdemünkként elkönyvelni a pozitív visszajelzéseket, és egyáltalán felfigyelünk-e rájuk. Figyeljünk oda a bókokra, s jegyezzük föl őket, illetve azt is, hogy milyen gondolkodási csűrcsavarral értékeljük le őket. Vegyük észre, amikor nem csak a kirakatba tett érdemeinket (mint a példánkban szereplő “nagymenőzés”) méltatják a többiek, hanem valódi személyiségvonásainkat. Jegyezzük föl naponta, mi olyat tettünk meg saját fejlődésünk érdekében, ami kisebb vagy nagyobb nehézséget okozott, és azt is, hogy ez milyen jó tulajdonságról árulkodik. Az így leveztetett jó tulajdonságainkból álló listát magunknál is hordhatjuk "puska" gyanánt, ha nap közben elbizonytalanodnánk; illetve időnként újraolvashatjuk, tudatosítva azt, amiről hajlamosak lehetünk megfeledkezni. Figyeljük meg, hogy más is szavakba önti-e, hogy azokkal a rossz tulajdonságokkal rendelkezünk, amelyeket mi tulajdonítunk magunknak, vagy inkább (csalóka) érzéseinkre hagyatkozunk, mikor ítéletet mondunk magunk felett?

Figyeljük meg, kik azok az emberek, akik inkább értékelnek, mint rombolnak minket. Próbálkozzunk előttük minél inkább magunkat adni, gyengeségeinket megmutatni, így énképünkbe beépíthető, sémánkat felülíró visszajelzést kaphatunk arról, hogy önmagunk elleplezése, kínosnak vélt titkaink őrizgetése vagy felülkerekedés helyett természetes önmagunk mennyire értékelhető mások számára.

Ha kritikát kapunk mérlegeljük, hogy milyen tények támasztják alá, hogy ennek valós alapja van, s azt is, hogy a kritizálónak lehet-e más indítéka, pl. ő magában bizonytalan, és így akar önbizalmat gyűjteni, hiszen korábban többször mondta, hogy aggódik amiatt, hogy tetszik-e másoknak, mert szerinte előnytelen a külseje.

Ha a kritika reális, gondolkozzunk el, hogy személyünket egészében minősíti-e, hogy valamiben nem vagyunk tökéletesek, vagy csak egy részterületről van szó, ami fejleszthető.

Ennek kapcsán mérlegelendő mennyire tartozik az emberi természethez hozzá a tökéletlenség, szerethető-e egy ember hibáival együtt?

Illetve az is, hogy lehet-e a kritikákat másként, egy véleményként és saját fejlődésünk eszközeként felfogni, és kezelni.

(További eljárások is léteznek arra, hogy reális önértékelést fejlesszünk ki magunkban, viszont ezek pszichológus segítségével végezhetők.)

Séma sorozatunk folytatódik!