"Nem is én lennék, ha nem lennének problémáim"

Ha az ember évtizedeket tölt egy életformában, veszettül hozzászokik.

Szinte kötődünk a “betegséghez”.

Kutatásokban kimutatták, hogy amit már ismerünk, azt fogjuk nagy valószínűséggel választani, “megszeretjük”- lényegében ezen alapulnak a reklámok. 
Arról nem beszélve, hogy a stagnálás bizonyos értelemben stresszmentesebb, mint a változtatás, hiszen ismert terepként nem jelent kihívást. 
Ellenben minden változás stressz, minden egymással harcoló gondolat az agyunkban feszültséget szít, amit meg akarunk szüntetni, és hát a legegyszerűbb út a járt. Még ha számtalan hátránya van is.

Így aztán kevesen veszik a bátorságot, hogy belevágjanak, beismerjék, hogy valami nem teszi őket boldoggá, inkább megideologizálják a helyzetet, hogy jó ez így, vagy folyton ugyanúgy próbálkoznak és elkönyvelik, hogy azért eredménytelenek, mert lehetetlen másképp viselkedni, nem pedig mert mindig ugyanazokat a baklövéseket követik el újra meg újra (többnyire nem is tudatosan).

Azok, akik mégis gyógyulni akarnak, sokszor a célegyenesben akadnak meg.

De miért? És mit tehetünk ellene?

1. AZ ŰR

Ha a gyógyulásra a betegség hiányaként gondolunk, nem feltétlen lesz vonzó

Mint egy kedves háziállatot, úgy hiányolnánk az életünkből a másfelől káros és bosszantó szokásokat és személyeket, 
pl. nincs előttünk az az eljövendő ember, a mr vagy mrs “akivel nem méltatlan, hanem kölcsönösen kielégítő kapcsolatban élek”, így hogy is kötődhetnénk hozzá? 

Mi töltené ki azt az időmben tátongó űrt, ami akkor támadna, ha munkaholizmusomat leküzdve munkaidő után kikapcsolnám a telefonom, és nem nézném az e-mailjeimet sem? 
Hogy lennék oldott és jófej, mibe kapaszkodhatnék, ha nem lenne a kezemben estétől hajnalig itallal folyton újratöltött pohár?
Hogyan telne az estém a feleségemmel, ha beismernénk, hogy a gyerekek nyugodtan tudnak már egyedül is aludni?

A pszichológus tud segíteni, hogy a problémánk elhagyásával ne a légüres térbe ugorjunk. 
Ehhez meg kell találnunk a “betegség” szerepét az életünkben.
Mert bizony aki problémákkal küzd se hülye! Minden káros berögződés valamikor jó

volt valamire, különben semmi értelme nem lett volna, hogy kialakuljon!
A pszichológus segíthet ezt a károssá vált szokásokat jótékony, hasznos viselkedésekkel, szereplőkkel helyettesíteni.

2. A RENDSZER EGYENSÚLYA

A gyógyulás felzavarja az állóvizet, és új egyensúly kialakítását sürgeti környezetünk segítségével

A “betegség” gyakran biztos pontot jelent egy pár vagy család életében, az egyensúly megborulna, ha túladnánk rajta, új problémák kerülnének a felszínre. 

Pl. az öntudatra ébredő férj felismerné, hogy egészséges működő önmaga elégedetlen felesége jelenlegi működésével, ami a feleségtől új fajta felelősségvállalást követel annak érdekében, hogy mindketten elégedetten és a férj szenvedélybetegségét levetkőzve élhessenek együtt. A feleségnek ehhez, bár eddig veszélyesnek találta, de némi kontrollt ki szükséges eresztenie a kezéből. Meg kell értenie, hogy férje folyton behódol az ő határozott iránymutatásának, ezzel viszont rengeteg stresszt halmoz föl magában, amit többek közt a feleség párbeszédkészsége híján úgy érzi, csak szenvedélyében vezethet le. Meg kell próbálnia, hogy a döntéseket ne egyedül hozza meg, hanem egyeztetés útján, így építve valódi bizalmat “megjavult” férje iránt. 

Ha egy betegség fennmaradásában kiemelten fontos szerepet játszik a környezet (annak ellenére is könnyen lehetséges ez, hogy a szereplők jót akarnak egymásnak!), akkor a pszichológus a családtagok bevonásával az egész rendszert fejleszti, így a család, mivel maga is fejlődik, nem lesz ellenérdekelt abban, hogy az eredetileg segítséget kérő családtag meggyógyuljon.

3. Nehéz látnunk magunk előtt, hogy egy eddig ismeretlen, boldog, magabiztos életet élünk. 

a. VAN OLYAN, HOGY VALAKI TÉNYLEG BOLDOG ÉS LELKILEG EGÉSZSÉGES?

Könnyen előfordulhat, hogy kevés olyan embert láttunk környezetünkben, aki valóban elégedett lenne.

Talán nem véletlenül. Ha jobban megfigyeljük, felfigyelhetünk rá, hogy olyan barátokat gyűjtünk magunk köré, még ha nem is tudatosan, akik saját nézeteinket igazolják.
Pl. Azt gondolom, hogy egy kapcsolatban én vagyok az, akire lehet támaszkodni, ilyesmire nem számíthatok másoktól -s “csodák csodájára” beteg, gyenge, tőlem folyvást segítséget kérő emberek vesznek körül…

Lehet, hogy nem csak a mi kezünk van benne a dologban, talán társadalmi probléma is?
Pl. A munkahelyemen mindenki más is azt gondolja, hogy megélni kell valamiből, nem kell a munkát szeretni, majd utána kieresztem a gőzt”. 
Ám könnyű olyasvalakibe bukkanni, aki maga is tehetetlen egy olyan helyen, ahol mi is kizsigerelő munkát végzünk. Egy ilyen munkahely lehet a reményvesztettek gyűjtőtégelye, 10 óra munka után nem érzünk magunkban inspirációt önmegvalósításban jeleskedő emberek felkutatására, már ha egyáltalán elképzelhetőnek tartjuk, hogy létezik ilyen.

De talán helyreteszi az esélyeink megítélését, ha körülnézünk tágabb környezetünkben, vagy keressünk rá sikeres emberek életrajzára, ők is valahogy oda jutottak, ahova szerettek volna. Nem mind lesz egyöntetűen pozitív példa, de lesz olyan is!

b. NEM IS ÉN LENNÉK, HA BOLDOG LENNÉK!

Gyakran akkor fordítunk hátat a változtatásnak, mikor már csak pár lépésre van a cél. A legnehezebb problémákat leküzdöttük épp csak be kéne sétálni a finisbe. Van, hogy sok kisebb- nagyobb terhet ledobtunk már, de az életvitelünket alapjaiban meghatározók megmaradtak, kevés, de nehéz. Nem látjuk magunkat, amint épp egy másfajta életet élünk.

-A pozitív jövőkép idegenségét csökkenti, hogy fokozatosan, apró vagy nagyobb lépésekben közelítünk hozzá, minden lépésnél tudatosítva a hasznot, és hogy önmagunk árnyainak túllépése a valódi önmagunk sikere. 
-Képzeletben folytatott technikák is segítik megérteni, hogy az, amit önmagunktól megszoktunk, nem a valódi önmagunkat fejezi ki, és feltárhatjuk azokat a háttérben megbúvó elnyomott igényeinket, amelyeket a neveltetésünk során kialakult sémáink halgattatnak el kitartóan.
Mert a séma képletesen befogja a valódi önmagunk száját, és bunkósbottal a fejére sóz, ha nagyon ugrálna.  
Megtanulhatunk felfigyelni az elhaló hangjaira, és megerősíthetjük, hogy felvehesse a kesztyűt az elnyomókkal. 

Így egyre inkább rájöhetünk, hogy a pozitív jövőkép énidegenségét az adta, hogy a sémáinkkal nem fért össze, de valódi önmagunkhoz mindig is illett, csak nem tudtunk róla! 

4. HOL A VÉGE?

Ez lenne az? Néha érzek ezt- azt, még van olyan probléma, amit nem oldottam meg teljesen!

A gyógyulásról sokan hiszik, hogy valamilyen teljes tünet- és problémamentességet jelent. 
Nem feltételen van így, és ez nem is baj. 
A gyógyulás az, ha tudom a módját, hogyan kezeljem jól ismert, rám jellemző problémáimat, ha azok ismét felbukkannak, habár alig- alig fognak.
A pszichológus akkor engedi el a kliense kezét, ha már a megoldási módok a kezében vannak, és már csak a gyakorlás, az önmagára támaszkodás megszokása a cél. Ezért ha a kitűzött terápiás célokat elértük, ritkítjuk az alkalmakat. 
Ilyenkor többnyire gellert kap a fejlődés, és végképp belakjuk egyre ismerősebb új életünket - miközben egyre inkább átérezzük, hogy erre már önállóan, külső segítség nélkül is képesek vagyunk.

Írta Böhönyey Márta és Tóth Melinda