Egyek vagyunk

Ildi és Zsuzsi legjobb barátnők. Mindent együtt csinálnak, ugyanolyan az izlésük ruhákban és pasik terén egyaránt, mindennap beszélnek telefonon, amikor távol vannak is folyamatos a csetkapcsolat közöttük. Amikor Ildinek megtetszik egy itt tanuló külföldi diák, akit Zsuzsi előzőleg már leszólt, nagy dilemmába kerül. Egy darabig találkozgat a fiúval “titokban”, de hamarosan a bűntudat mellé fizikai tünetek is társulnak, tömegközlekedésen pánikrosszullét fogja el először csak a fiúhoz menet, aztán akkor is ha máshova tart. Egyszercsak megelégeli, és szakít.

Péter naponta beszél az édesanyjával, élete minden fejleményéről beszámol neki. Anyja karizmatikus nő, határozott elképzelései vannak, tudja mi a jó a fiának. Szerető gondoskodással veszi körül, kedvenc ételét főzi, ha hazaér, azonnal ott terem és elintézi, hogy fia tetteinek ne legyenek következményei ha az megütné a bokáját, mert rossz fát tett a tűzre. Amikor rajta kívül álló okból nem tudja tartani az édesanyja által előírt ütemtervet, Péter ideges és dühös lesz, hajszoltan keresi a visszautat a kijelölt csapásra. Sosem kellett elgondolkoznia, mivel szeretne foglalkozni szíve szerint, milyen életet szeretne, a választ édesanyja tálcán kínálta, és szinte bűn lett volna nem elfogani.

A szingli

Évi nem igazán akar pasit. Korábban mindig úgy érezte, hogy szinte beszippantja a kapcsolat, s már azt sem tudja, kicsoda, és mit akar valójában. Nem akar megint mindenről beszámolni a másiknak vagy azon görcsölni, hogy elhallgatott valamit. Inkább marad szingli örök életében.

A lázadó

Olivér apja mindig is szívén viselte fia sorsát, a legjobbat akarta neki. Ép testben ép lélek, irány a vízilabda, jólfizető tisztességes álláshoz jó diploma, több nyelvvizsga kell, ezért idejekorán nyelvi óvodába iratta, később jöttek a szakkörök, zenei és egyéb különórák, külföldi tanulmányok. Olivér mindig is biztos volt benne, hogy apja szereti és törődik vele, viszont rosszul volt, ha csak a zongoraórára gondolt. Idővel fizikailag is, de ez nem tartotta vissza az édesapát, hogy a munkából is hazajöjjön és elvigye a gyereket, mondván majd jobbkedvre derül, ha elmerül a magasművészetben. Olivér egyszer csak rájött, hogy a zeneiskolának másik ajtaja is van, az apja beadta az egyiken, ő kiment a másikon, és titokban cigiző, később drogozó társaságban végre úgy érezte, kicsit önmaga lehet. Innen választott barátnőt, jegyei leromlottak, nem tanult tovább, munkája rosszul fizetett, de ez sem túl nagy ár. Nem fogja azt tenni, amit az apja mond, vagyis az az, amit biztos nem fog tenni!  

Mi a közös bennük?

A reakció különböző, de a háttérben - többnyire nem is tudatosan -  megbúvó elgondolás mindhármuk fejében egy és ugyanaz:

“Nélküle semmi vagyok!”

Mindhármuk személyisége összemosódik valaki máséval, kissé morbid példával élve úgy, mintha agyuknál összenőtt sziámi ikrek volnának eredendően, akik szétválasztás után sem lehetnek külön-külön egészek.

Természetesen a sziámi ikerség csak képletes. Az összemosódott személyiség viszont a valóságban is létezik.

Az összefonódottság-éretlenség séma tulajdonosa, beidegződései miatt nem kifejlett, önálló egyéniség, hanem leegyszerűsítve a másik indigónyomata vagy tükörképe.

Általában arról vehetjük észre,

hogy ilyen sémával rendelkezünk, hogy egy vagy több számunkra fontos személlyel (leggyakrabban a szüleinkkel, néha testvérünkkel vagy jó barátunkkal, párunkkal) annyira közeli kapcsolatban vagyunk, hogy szinte azt sem tudjuk, kik vagyunk valójában: mindent elmondunk neki, nincs intim szféránk, illetve az összefonódott kettős egyik fele a másik alá “tagozódik”, saját döntései helyett a másikat követi, a másik pedig létszükségletnek érzi, hogy az “egyik” életét is kontrollálja.

A sémának két oldala van:

1. az összefonódottság valaki mással és

2. a saját személyiségünk éretlensége.

Mit jelent mindez részletesebben?

1. Összefonódottság a számunkra fontos személlyel

Azt élhetjük meg, hogy ketten “egyek” vagyunk, s ezért nem tudunk létezni, boldogok lenni egymás folyamatos támogatása nélkül.

Az összeolvadtságot nyomasztónak, fojtogatónak élhetjük meg, ha mégis bármiféle határt húzunk kettőnk közt, az erős bűntudatot von maga után.

Pl. ha nem beszélünk meg mindent és naponta a másikkal, bűntudatot, sértődöttséget, csalódást vagy magányt érzünk.

Az összefonódottság miatt több mindentől elesünk:

• Nincs saját életünk, intim szféránk.
• Nem tudjuk elkülöníteni a saját nézőpontunkat, gondolataink összefolynak,
• nem rendelkezünk saját véleménnyel, nem hozunk önálló döntéseket.
  
• Nem tudjuk, kik vagyunk, nem fejlesztettük ki saját érdeklődési körünket, nem foglalkoztunk azzal, amiben tehetségünk van, tehát nem követtük természetes hajlamainkat. Céltalanságot, zavarodott, ügyetlenkesdést élhetünk át.

2. Éretlenek

Az összefonódottság éretlenséget eredményez, hiszen nem válunk önállóan gondolkodó és cselekvő felnőtté. Emellett azt érezhetjük, hogy mi magunk csak a másik személy visszatükröződései vagyunk, valamiképpen kevésbé “valóságosak”, mint a másik fél. (Ennek folyománya, hogy a séma elfogadása esetén “vezéregyéniségek” mellett találjuk magunkat, újraélve a gyermekkori “felállást”.)

• Tehát önálló identitás érzetünk is elvész:

azt éljük ét, hogy magunkban nem vagyunk egészek, melyet úgy is megfogalmazhatunk magunkban, hogy olyan, “mintha nem is léteznénk”, mindez pedig üresség érzetet kelthet.

Miért mosódunk egybe a másikkal? 

avagy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve

Ahogy a példákból is láthattuk, az összefonódottság sémások szülei némi túlzással afféle “mosolygós-gyilkosok”. A titkuk abban rejlik, hogy míg a látszat és hitük szerint mély, őszinte és törődő kapcsolatot ápolnak gyermekeikkel, elfelejtik megkérdezni lányukat/ fiukat, hogy mit szeretne ő. Annyira jót akarnak neki, hogy nem hagyják, hogy hiba csússzon a számításukba, nem hagyják gyermeküknek, hogy letérjen az általuk kikövezett útról. Ezzel pedig minden jószándékuk ellenére sokat ártanak: nem tanítják meg a gyermeküket arra, hogy felismerjék vágyaikat, kitűzzék saját céljaikat, és kitartással megvalósítsák azokat.

Az összemosódó szülő-gyerek kapcsolatokban gyakran propagált őszinteség akár jó dolog is lehetne, ha lehetőség lenne, nem pedig kényszer. Ám az ebben a sémában szenvedők gyakran érzik úgy, hogy csupán a másik információéhségét csillapítják az őszinteségükkel viszont érdemi támogatást nem kapnak. Az őszinteség tehát jobban szól a szülő igényeiről, mint a gyermekéről. Az ilyen szülők támadásnak élhetik meg, ha gyerekük titkos naplót vezet vagy zárja a szobája ajtaját, és nem veszik figyelembe, hogy teljesen természetes igény, hogy az embernek legyen magánélete.

Az összefonódottság sémával rendelkező emberek szülei gyakran maguk sem kapták meg gyermekkorukban azt, amire valóban szükségük lett volna: Saját szüleik sosem értek rá, állandóan dolgoztak, így nem alakult ki belsőséges viszony gyermekükkel, aki magában felnőtt, mint a gomba, és nem mondta el időnkénti veszélyes ügyleteit a szüleinek. Ezek után “logikusnak” tűnik, hogy szülőként teljes őszinteséget vár el. Csak nem attól, akitől kéne, és nem annyira, amennyire egészséges volna, hanem annyira, amennyire hiányzott neki a bensőséges kapcsolat annak idejeén.  

Az is lehet, hogy valamiért nem élehették ki természetes hajlamaikat, tehetségüket a szülők saját gyermekkorukban, pl. nem tanulhattak zongorázni, ezért függetlenül attól, hogy gyermeküknek van-e zenei tehetsége vagy érdeklődése, zongoraórára járatják abban a biztos hitben, hogy a legjobbat teszik vele. Ám ugyanaz a helyzet, mint a titkoknál: saját sebeiket begyógyítandó jobban tennék, ha ők maguk járnának zongoraórára!

Miért maradunk fél ember később is?

Akármit tettek is szüleink a múltban, egy idő után mi kezdjük el vágni a fát saját magunk alatt, akár akkor is, mikor meggyőződésünk, hogy épp függetlenedünk. A tudattalan önsorsrontásnak 3 fő csapásiránya lehet:

Ha elfogadjuk a sémánk sugallta világkép helyességét -ahogy Ildi és Péter teszi-, felnőttkorunkban is mindenről beszámolunk az anyánknak, barátnőnknek stb., vagy partnerünkön keresztül éljük az életünket. Utánozhatjuk a másikat, csak róla beszélünk, vagy mindennek kapcsán rá gondolunk, folyamatos kapcsolatban vagyunk vele, és elnyomunk minden gondolatot, érzést vagy viselkedést, ami a másiktól eltérő. Így magunk termeljük ki a gyermekkori viszonyokat, most már mi leszünk figyelmetlenek saját belső igényeink iránt és sémánk elvárásainak megfelelni azt az illúzót keltheti, hogy jó úton járunk, érzelmi kitöréseink vagy kellemetlen testi tüneteink szólnak csak, hogy baj van, az ördögi kör ott zárul be, hogy mint minden másra, ami belülről jön, erre sem fordítunk figyelmet.

Ha úgy gondoljuk, hogy az intim kapcsolatok, olyan felállást eredményeznek, ami korábban nem tetszett logikusnak tűnhet az ilyesmit széles ívben elkerülni. Ha ezt a nem feltétlen tudatos okoskodást követjük, úgy járunk, mint Évi, kerüljük az intimitást, függetlenek maradunk. Így nem veszélyeztetjük saját önállóságunk tudatát, viszont cserébe lemondunk a szeretetteljes, mély kapcsolatokról.

Ha az összefonódottság zavar, dacolhatunk is vele, ilyenkor viszont azzal rúgunk öngólt, hogy átesünk a ló túloldalára. Ha túlkompenzálunk, igyekszünk minden szempontból a számunkra jelentős személyek ellenkezőjévé válni, mint a példában Olivér. Azonban ezáltal is ez a fontos másik személy határozza meg a viselkedésünket, hiszen ő lesz a viszonyítási pont, olyanok nem akarunk lenni mint ő, nem pedig olyanok akarunk lenni, mint amilyenek mi vagyunk valójában. Olivér számításába ott csúszott hiba, hogy továbbra sem a saját életét élte, csak az apja által előírt ellentettjét.

“Valakivé válni”

Nem használ tehát az sem, ha lázongunk, lássuk, hogyan válhatunk valóban egyéniséggé!

Ha az összefonódottság jeleit vesszük észre magunkon, az alábbiakat érdemes tennünk:

1.) Mérlegeljünk!

Először is gondoljuk át, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak összefonódottságunknak. Lehet, hogy jó érzés ennyire intim viszonyban lenni valakivel, de megéri azt az árat, hogy elnyomjuk magunkat? Lehetséges, hogy még intimebbnek éreznénk a viszonyt, ha magunkat adnánk, és ezzel együtt szeretne a másik? Természetes vágyaink, hajlamaink, érdeklődésünk elnyomásáért elégedettségünkkel fizetünk, nem leszünk boldogok, amíg valaki más útját járjuk. Jó befektetés ez?

2.) Figyeljünk!

Igyekezzünk felismerni a saját vágyainkat, természetes hajlamainkat. Ebben segítségre lehetnek ilyen kérdések:

- Ha nem kellenem tartanom a bűntudattól amiatt, hogy megbántom a másikat, hanem szabadon tehetném, amihez kedvem szottyan, mit tennék? Hogy telne egy napom? Egy hónapom? A következő évem? Mik lennének a hosszútávú céljaim? Milyen tevékenységek közben éreztem jól magam a múltban? Mi az, amiről mindig is álmodoztam, de valamiért nem tettem meg?

- Miben hasonlítok a másikra és miben különbözök? Mivel értek egyet, és mi az, amit szívem szerint máshogy csinálnék?

- Mikor érzem jól magam a bőrömben? Testünk jelez, ha olyanra vesszük rá, amit nem akar. Ha a saját utunkat követjük a kezdeti (a változással okvetlenül együtt járó) bűntudat és feszültség után azt fogjuk észrevenni, hogy jól érezzük magunkat, esetleges korábbi testi tüneteink megszűnőben vannak.

3.) Ne hallgassunk bűntudatunkra!

Amikor először mondunk nemet sok év beidegződésére, és követjük helyette saját utunkat, óhatatanul lelkiismeret- furdalást fogunk érezni. Ez azért van, mert akarva vagy akaratlanul de azt nevelték belénk, hogy akkor vagyunk jó gyerekek, ha mindenről beszámolunk, és mindenben követjük az útmutatást. A jó gyereknek nincsenek saját elképzelései, nem mond nemet, és nem áll ki magáért. Ha józan eszünkkel rá is jövünk, hogy nem ezt az utat akarjuk követni, érzéseinknek időt kell hagyni a “felzárkózásra”. Valószínűleg eleinte furcsa és bűntudatos érzés lesz önállónak lenni, viszont ez fokozatosan elmúlik, és felváltja a magunkra találás elégedettsége.

Háborgó lelkiismeretünk megnyugtatására azt is átgondolhatjuk, hogy “joga van-e” a másiknak megsértődni, ha saját elképzeléseink vannak? Mit kívánnánk gyermekünknek, mit tanácsolnánk egy jó barátunknak? Hogy egy tükörkép, más meg nem valósult álmának megvalósítója legyen, vagy hogy a saját álmait találja és valósítsa meg?

3.) Változtassunk!

A cél az, hogy a fejünkben élő szülő/ barát/ partner többé ne nyomja el a mi hangunkat! Ne szóljunk magunkra, és szorítsuk magunkat fölösleges korlátok közé, melyek a boldogságunk útjában állnak! Ennek érdekében fokozatosan ki kell tapasztalnunk, hogy hogyan és mi mindenben követhetjük, amit mond!

Kezdjük apróságokkal: hallgassunk olyan zenét, olyan könyvet, amit mi választunk, amit mi szeretünk!

Később viselkedjünk úgy egy társasági összejövetelen, ahogy belőlünk fakad, ne úgy, ahogy a másik elvárja!

Találjuk meg egyre jelentősebb területeken, hogy mi a mi szánk íze szerinti megoldás, és kövessük azt! Végezzünkolyan munkát, amit élvezünk, válasszunk olyan párt, akivel tényleg boldogok vagyunk stb.!

4.) Ha elakadunk..

Nem könnyű egyszerre változtatni sokéves beidegződésen, eközben bűntudatunkat csillapítani, és korábban nem gyakorolt készségeket kifejleszteni, ezért szükségünk lehet egy objektív és szakavatott segítőre. Ha elakadunk, forduljunk pszichológushoz!

Írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda