Önismeret

- Az egyik legüresebben kongó “lila” fogalom

Pszichológus szótára - avagy Üres fogalmak megtöltése valós tartalommal 

“Ismerem én magam, nem kell nekem önismeret!”

Ez nem csak a megrögzötten pszichológus- ellenesek kifogása, pszichológiai tanulmányaink elején félig-meddig mi is így vélekedtünk. Ennek oka leginkább az volt, hogy nem pont azt értettük önismeret alatt, amit most. Azért szeretnénk tartalommal megtölteni ezt a gyakran hallott, de homályos szót, mert hasznos eszköz lehet életünk során, ha gyakoroljuk azt, amit valójában jelent. 

Nyilvánvaló, hogy ismered magad - valamilyennek.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme annyira nagyon ismerni, mi több, mindig egyre jobban? Bemutatjuk egy példán!

Nézzük annak a vezető beosztású nőnek az esetét, akinek

Zita, nevezzük így, nem bírja, ha nézik. Amikor a metrón utazva egy jóképű, jól öltözött férfi többször egymás után, sőt hosszabban is rápillant, egyből összeszorul a gyomra, ideges lesz. “Biztos van rajtam valami, talán elkenődött a szemfestékem?” Lopva végigpillant magán, hogy ellenőrizze, vállalható-e az öltözete. Amikor a férfi a következő megállónál leszállás közben elmosolyodik, Zita azt sem tudja, hova legyen szégyenében, hogy így leszerepelt Ha legalább tükör lenne nála!

Hogy ne magában keseregjen, egyből felhívja a legjobb barátnőjét, aki megnyugtatja, hogy a legvalószínűbb, hogy férfi nem rajta nevetett, hanem inkább a Zita mellett ülő nő tetszett neki, aki Zita elmondása szerint nagyon csinos volt. Persze őszinte barátnőként építőleg arra is fel kell hívnia Zita figyelmét, hogy azt sem lehet kizárni, hogy a férfi azon mosolygott, Zita milyen gyakorlatlanul sminkeli az amúgy elég táskás szemeit, amit -mint tudható- sajnálatos módon örökölt a nagymamájától. Semmi baj, legközelebb megmutatja, hogyan kell sminkelni.

Editnek vannak jó kapcsolatai, kedélyesen elbeszélget munkatársaival, néha beül egy teázóba ismerőseivel, esténként el- eljár szórakozni, viszont ha környezetét megkérdeznénk, senki sem őt jelölné meg legjobb barátjaként. Bár el tudnak vele csevegni, valahogy mindig a felszínen marad a beszélgetés. Igazán senki sem ismeri, Edit következetesen tartja a három lépés távolságot, érzelmeiről, élete fontos eseményeiről sosem beszél. Mindenki tudja, hogy milyen zenét szeret, milyen nyelveken beszél, milyen sportokat űz, de hogy ki ő valójában, az sosem derül ki.

Simon laza, “nagymenő” benyomását kelti, nagy hangon és tulajdonképpen szórakoztatóan sztorizgat, könnyen felhívja magára a társaság figyelmét. Nehéz mellette labdába rúgni, határozottan érvel, úgy tűnhet, hogy tetszőleges szóban forgó kérdéshez jobban ért, mint az adott terület szakértője. Saját “nagyságának” teljes tudatában gyakran előfordul, hogy lesajnál, kritizál másokat, érdemeiket kicsinyíti vagy meg sem látja. Bár ő a “party lelke”, képes szórakoztatni a vele tartó társaságot, azt gondolja, hogy igazi barátja egy sincs.

Mi a közös a hármukban?

Az önbizalom hiányosban, a távolságtartóban és a beképzeltben mégis mi közös lehet?

Vajon egy valóban magabiztos, és magát értékesnek tartó embert mennyire kell, hogy érintsen mások kritikája; mennyire kell, hogy látványosan szemléltesse felsőbbrendűségét; illetve mennyire szükséges kerülnie az intim kapcsolatokat, és csak felszínes beszélgetéseket lefolytatnia?

Ezek inkább annak a jelei, hogy berögzült stratégiáik híján ugyanúgy, ahogy a magát egyértelműen lekicsinylő személy, így vélekednek magukról:

“Nem vagyok elég jó!”

Sorozatunk mai témája egy olyan séma, amely az önbizalom hiányként emlegetve közismert, viszont érdekes módon sokszor ez állhat azok viselkedésének a hátterében is, akiket “beképzeltnek” vagy távolságtartónak tartunk.

Függetlenül attól, hogy önmagunkat leértékelő, visszahúzódó vagy fennhéjázó viselkedést eredményez, a háttérben meghúzódó séma ugyanaz.

A csökkentértékűség- szégyen séma

azt a feltevést takarja, hogy

Mire számítsunk egy csoportterápián, ha nem egy amerikai filmben vagyunk?

Az amerikai filmek alapján legtöbbeknek él egy kép a fejében arról, hogy mi történik egy csoportos foglalkozáson: panaszkodás, egymás vigasztalása,  hangzatos bejelentések, melyeket hangos taps követ.

Bár az életben is létezik ehhez hasonló csoport,  most lássuk szerintünk milyennek kell egy jó csoportnak lennie!

Miért jó a csoport, mint műfaj?

A csoportos foglalkozás célja alapvetően ugyanaz, mint az egyénié: az életben való boldogulást, a lelki egészség fejlesztését tűzi ki célul.

Viszont míg az egyéni üléseken csak a kliens és a pszichológus vesznek részt, a csoportokon egyszerre több kliens és két pszichológus van jelen.

Mivel az ember lelki problémái, elakadásai kapcsolatokban alakulnak ki, feloldásuk is csak akkor történhet meg, ha egy másik kapcsolat élményei írják újra a személy számra szenvedést okozó berögződéseket.

a) “Vannak barátaim, köszi!”

Az őszinte “jóakaró”

Nyilván a baráti kapcsolatok is tudnak erőt adni, de nem lehet őket egy kalap alá venni a szakmai segítséggel. A barát lehet, hogy más szempontból lát dolgokat, mint mi, de nem biztos, hogy objektíven tud rájuk reagálni, hanem csak a maga módján, a maga olykor káros berögződésein keresztül. Mi több baráti kapcsolatainkban “előllíthatjuk” azokat a viszonyokat, melyek igazolják saját, sokszor korai élményeink által eltorzított és sok szenvedést okozó elképzeléseinket a világról. Pl. Ha bizonytalanok vagyunk magunkban, lehet, hogy

Séma sorozat bemutató:

Sorozatunk első két bejegyzésében elmagyaráztuk, miként alakulnak ki az érthetetlennek tűnő önrontó körök az életünkben.

Ha a túlkompenzálók “árnyakkal hadakoznak”, akkor az elkerülők nem vesznek tudomást az “árnyaikról”, míg a séma elfogadók legfőbb jellemzője, hogy úgy kezelik az “árnyat”, mintha az maga a valóság lenne.

Egyben azonban megegyezik a 3 reagálásmód, abban, hogy mindegyik esetében az “árnyak”, vagyis a sémák határozzák meg viselkedést, a sémáival legtöbbször tudta nélkül bajlódó egyén lényegében nem a maga ura, nem a jelen valóságára reagál.

De nem kell ennek mindig így lennie, minden cikkben leírunk pár gondolatébresztő gyakorlatot, melyeket akár önállóan is elvégezhetők.

Az előző rész tartalmából:

2 sémát mutattunk be eddig, a legutóbbi azt jósolja, hogy mások (legyen az szinte bárki) bántani fognak vagy kihasználnak, ha nem teszünk semmit ellene, sőt akár hihetjük, hogy hiába való küzdeni a “sorsunk” ellen.

Mit élhetünk át, ha a 3. sémával rendelkezünk?

1. probléma: “Soha senki sem szeret igazán, nincs mit tenni!”

Folyton olyan kapcsolatokban találjuk magunkat, ahol valahogy nem érezzük, hogy igazán szeretnének, vagy  bár szeretnek, de nem épp úgy, ahogy az igazán jól esne. Párunk egyszerűen nem mutat ki érzelmeket irányunkban, ráadásul úgy tűnik, azt sem veszi észre, hogy ez nem a legkielégítőbb nekünk.

Más kérdés, hogy ha magunkba nézünk, arra jöhetünk rá, hogy mi sem könnyítjük meg a környezetünk dolgát, hiszen viselkedésükkel azt közvetítjük,  “nincs is semmi baj”, nincsenek érzelmi igényeink. Így aztán ember legyen a talpán, aki gyanút fog! Mégis mintha azt gondolnánk, ha igazán szeretne, tudná mire vágyunk! Ám annak is nehéz lehet bevenni a gondolatolvasói akadálypálya szlalomjait, aki történetesen hajlandó és képes is lenne megadni nekünk, amire a lelkünk mélyén vágyunk. Azzal is fenntarthatjuk problémánkat, hogy olyan mellett cövekelünk le, aki valóban rideg és zárkózott-pont, ahogy azt vártuk egy társtól.

2. probléma: “Nem kell nekem senki (úgysem szeretne)”

A szó szerinti egyedüllét vagy a társas magány zavarhat akkor, ha elkerüljük a bensőséges kapcsolatokat. Ha egyáltalán nem alakítunk ki intim kapcsolatokat, nem kell azzal szembesülnünk, hogy a számunkra fontos személy nem szeret eléggé. Más kérdés, hogy így mi magunk szavatoljuk, hogy esélyünk se legyen kellemesen csalódni.

3. probléma: "Csak azért is elérem, hogy szeressen (ha most nem is látom rajta)”

Folyton azt látjuk, hogy menekül előlünk a partnerünk, bármennyire is igyekszünk, nem kapunk meggyőző bizonyítékot, hogy valóban szeretne?

Több stratégia is létezik, ami inkább árt, mint használ melyeket a legnagyobb jó szándékkal vagy éppen különösebb megfontoltság nélkül, automatikusan dobunk be.

Lehet, hogy úgy próbljuk kisajtolni a másikból szerelme bizonyítékát, hogy azt dühösen követeljük, szinte kizsaroljuk. A támadó hangnem miatt a letámadt félnek jó eséllyel inkább visszatámadhatnékja vagy menekülhetnékje lesz, nem pedig szeretgethetnékje, így félelmünk visszaigazolódni látszhat: “lám valóban nem szeret igazán”! Holott lehet, hogy csak annyiról van szó, hogy a háború nem táptalaja a szeretetnek.

Gondolhatjuk, majd mi bebizonyítjuk mennyire szeretjük, és ettől ő sem fog tudni mást tenni, mint szeretni minket. Azzal sokszor nem kalkulálunk, hogy akár az őrületbe is kergetjük a másikat túlzott ragaszkodásunkkal.

Bárhogy is, partnerünket megfosztjuk attól, hogy szabadan kimutathassa érzéseit.

Az is lehetséges, hogy inkább kiszolgáltatottságunkat hangsúlyozóan fejezzük ki számos igényünket. Avagy közvetetten, testi tünetek formájában. Ha így esetleg meg is kapjuk a szerető gondoskodás jeleit, azt nem tudhatjuk be annak, hogy mi magunk vagyunk a szerethetőek, hiszen "taktikánknak" köszönhetően váltottuk ki a várva várt hatást.

A fenti 3 problematika egy tőről fakad, bármelyiket is éljük át, annak a szellemében járunk el, hogy a számunkra fontos másik nem figyel ránk igazán, nem kapjuk meg tőle azokat az érzelmeket, melyekre valójában vágynánk. Nem biztos, hogy mindez meg is fogalmazódik bennünk, mi több, ez az igen gyakori séma arról híres, hogy észrevétlen tud maradni az ezzel rendelkezők előtt.

3. séma: “Rám senki nem kíváncsi” avagy az ÉRZELEMNÉLKÜLÖZÉS séma

Ha ilyen sémával rendelkezünk, lehet, hogy csak annyit veszünk észre magunkon, hogy egyedül érezzük magunkat, vagy nem tudni miért, de lehangoltakká válunk.

Ennek hátterében az állhat, hogy arra számítunk, hogy érzelmi szükségleteinket a többiek nem fogják kielégíteni. Ennek a nélkülözésnek 3 formáját különböztetjük meg:

1. A gondoskodás nélkülözése esetében azt élhetjük meg, hogy

Séma sorozat bemutató:

Hasonló forgatókönyv szerint ismétlődő problémáinknak nem feltételen a balszerencse az oka, ugyanakkor az sem igaz, hogy mi lennénk személyünkben hibásak.

Az igazság az, hogy tudtunkon kívül csaknem mindannyian(!) torz tükrű szemüveget viselünk, a kép, amire reagálunk, nem a valóság. Hogy milyen módon torzít a szemüveg, -ennek 18 mintája, sémája van- az attól függ hogyan neveltek minket szintén “szemüveges” szüleink.

Séma sorozatunkkal célunk, hogy fölöslegesen minél kevesebben szenvedjenek.

Az előző rész tartalmából:

Előző bejegyzésünkben az 1. sémáról szólt: bemutattuk, hogyan alakul ki az elhagyatástól való félelem, ha a szülő nincs megbízhatóan jelen gyermeke életében, s hogyan leszünk később saját sorsunk kovácsa szándékaink ellenére; s azt is, hogy mit tehetünk, hogy megszakadjon az ördögi kör.

Melyik probléma üti fel a fejét az életedben újra meg újra?

1.probléma:

Folyton olyan kapcsolatokban találjuk magunkat, ahol partnerünk tényleg bánt, becsap stb.

Bár fáj, hogy így bánnak velünk, nem szakítjuk meg a kapcsolatot, hiszen nem hisszük, hogy máshogy is működhet a világ. Beletörődünk, hogy az a világ rendje, hogy bántalmaznak, átvernek minket, nem gondoljuk, hogy ez valami különösen rossz dolog volna, és arra tippelünk, ha egy másik kapcsolatba kezdenénk, az ugyanígy működne.

2. probléma:

Azt tapasztalhatjuk, hogy kapcsolataink igazán nem mélyülnek el, mások intimebb viszonyban vannak pl. barátaikkal, és könnyebben nyílnak meg. Nehezünkre eshet az ismerkedés során azonnal igazán magunkat adni, és párkapcsolatainkban párunk nehezményezheti, hogy tesztelgetjük megbízhatóságát, vagy hogy “nyomozunk” utána, esetleg azt is, hogy személyes sértésnek vesszük, ha nem mindent oszt meg velünk, hogy titkai vannak; erre válaszul aztán lehet, hogy egyre több magánéletet kerít el magának, és valóban elhallgat előlünk dolgokat.

Összességében gyanakszunk, nem bízunk meg igazán senkiben, óvatosságunkkal azon igyekszünk, hogy ne legyünk sebezhetőek.

3. probléma:

Bűntudat gyötörhet saját tetteink miatt, melyekre úgy érezzük, hogy a helyzet kényszerít bennünket. Lebukhatunk, és mások támadásával, felháborodásával szembesülhetünk párhuzamosan folytatott viszonyaink miatt, mardoshat a tudat, hogy nem tudja a két fél, hogy kijátszuk őket, és egyik viszony sem mondható kizárólagosnak, 100%-osnak. Hasonló érzéseket kelt az is, ha barátainkat csapjuk be, használjuk ki, még akkor is, ha úgy érezzük, nem volt más választásunk.

Az alapján az elv alapján működünk, hogy “kordában kell őket tartani, különben ők kapnak el engem.” Nyertesek csak a felszínen lehetünk másokat bántva, félrevezetve, de igazából nem tudunk boldogok lenni emiatt.

Az első esetben beletörődünk megírtnak vélt sorsunkba és nem reméljük, hogy van kiút, így nem is teszünk ellene. A második 2 esetben nem vesszük észre, hogy nem azért viselkedik így a másik, mert rossz ember, hanem azért, mert viselkedésünkkel, bizalmatlanságunkkal bántjuk őt, és erre reagál így. Mind a 3 fenti esetben viselkedésünk így vagy úgy alakítja másokkal való viszonyunkat, hogy végül beigazolódottnak érezzük eredeti fenntartásainkat.

De melyek az eredeti fenntartásaink? Milyen világkép él a fejünkben, ami szinte kényszerít az önsorsrontásra?

2. séma: “Nem bízhatok senkiben!” avagy a BIZALMATLANSÁG- BÁNTALMAZOTTSÁG SÉMA.

Ha ezzel a sémával rendelkezünk, arra számítunk, hogy a többiek bántani fognak, megcsalnak, hazudnak, manipulálnak vagy kihasználnak. Általában a szándékot nem is mérlegeljük, biztosra vesszük, hogy az illető eleve rosszat akart nekünk, és nem más okból, pl. figyelmetlenségből, félreértésből okozott nekünk fájdalmat.

 Ha ilyen sémánk van, nemigen hisszük, hogy vannak nyíltszívű, tiszta, egyenes emberek, legjobb esetben is maximum azt feltételezzük, hogy csak saját magukkal törődnek.

Bizalmatlanságunk természetesen nem légből kapott, valós tapasztalatokból táplálkozik, a múltból:  feltehetőleg korábban testileg és vagy lelkileg bántottak, kihasználtak. 

Mit tehetünk, hogy kilábaljunk az ördögi körből?

Ha felismerjük, hogy ilyen sémával rendelkezünk, érdemes

Ma van a rák világnapja!

Bár a rákot egyértelműen testi betegségként azonosítjuk, pszichológusként fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a rák kialakulásában a léleknek nem kis szerepe van. (Ahogy azt egy korábbi cikkünkben is olvashattátok, a test és a lélek szorosan összefügg egymással.)

A pszichorendeles.hu tehát a rák pszichológiájának bemutatásával küzd a daganatos betegségek ellen.

A rák pszichológiája

Ma a rák számít az egyik legrettegettebb, így legnagyobb figyelmet és publicitást kapó betegségnek. Lépten-nyomon olvashatunk arról, hogyan folytassunk olyan életvitelt, mely segít megelőzni a rosszindulatú sejtek szaporodását, és egyre gyakrabban hívják fel a figyelmünket a rendszeres szűrések jelentőségére. Egy fontos területet viszont méltánytalanul hanyagolnak a rákról szóló cikkek, könyvek és televíziós műsorok: alig valahol olvasni arról, hogy milyen lélektani mechanizmusok állnak a rák kialakulása mögött. A rák világnapján ezt szeretnénk röviden bemutatni, akit pedig részletesen is érdekel a téma, annak ajánljuk figyelmébe Dr. Máté Gábor A test lázadása című (cikkünk alapjául szolgáló) könyvét, melyben esettanulmányok és kutatások bemutatásával szemlélteti a test és a lélek egymásra gyakorolt hatását - nem csak rák esetében.

A rákra hajlamos személyiség

“Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek” - mondta Woody Allen filmjének szereplője, ezzel érzékletesen mutatva be a rákra hajlamos személyiség alapvető jellemzőjét. A rák “táptalaja” az olyan ember, aki

Már megint a régi lemez?  Ha már megint ugyanabba a kellemetlen helyzetbe csöppentünk, mint annyiszor korábban, nem ritka, hogy azon kezdünk el morfondírozni, vajon ennyire elkerül a szerencse, vagy talán mi magunk vagyunk a baj? A jó hír, hogy nem kell tétlenül néznünk a minden igyekezetünk ellenére bekövetkező sorscsapásokat. 

Séma sorozatunkban segítünk az ismétlődések okát feltárni, és kiköszörülni a csorbát.

Szenvedésünknek sokszor saját viselkedésünk a kulcsa, olyan tettek, melyekkel épphogy segíteni szeretnénk magunkon, vagy olyanok, melyek egyáltalán nem is szándékosak, tudatosak.

Először nézzünk meg 3 tipikus problémát és azt, hogy hogyan lehet benne akaratlanul is a tőlük szenvedő saját keze. Kiderül majd, hogy ezekben a különböző tapasztalokban mi a közös, és az is, hogy ez honnan ered, illetve hogy mit tehetünk ellene.

1. probléma:

Lehet az a problémánk, hogy újra meg újra olyan kapcsolatokba keveredünk, ahol partnerünk nem kötelezi el magát mellettünk, vagy bár szeret, de mégsem tart ki mellettünk. 

Az is előfordulhat, hogy nem áll ki mellettünk, ha bántanak, nem számíthatunk rá, amikor bajban vagyunk. Lényegében a kapcsolaton belül "hagy el".

Esetleg csiki-csukit “játszunk”, mert ő rendszeresen elhagy, mi mégis visszafogadjuk. Vagy lelkünk mélyén tudjuk, hogy reményünk sincs, hogy egyszer azt mondja, velünk akarja leélni az életét, mégis vele maradunk.

- Ezek a dolgok ugyan fájnak nekünk, mégsem lépünk ki az adott a kapcsolatból, hiszen talán nem is kimondva, de mégis az bújkál bennünk, hogy helyzetünk valahol természetes, ez a világ rendje, idáig is ezt kaptuk, valószínűleg eztán is ezt fogjuk, ilyenek az emberek, de legalábbis azok, akikbe mi botlunk, és más életről legjobb esetben is csak álmodozhatunk, hiszen sosem lesz olyan párunk, akiben megbízhatnánk, aki törődne velünk stb.

2. probléma:

Zavarhat valami homályos dolog is, mondjuk, hogy azt érezzük, valami nem kerek, akár annak ellenére, hogy rengeteg programon veszünk részt, elfoglaltak vagyunk, akár igen sikeresek a munkánkban. Mi hiányozhat még? Talán lelkünk mélyén, vagy szomorúbb pillanatainkban érezzük, hogy az zavar, hogy magányosak vagyunk, nincsen társunk.

- Hiába vagyunk akár egészen sikeresek, de legalábbis elfoglaltak, paradox mód ez csak egyre növelheti a hiányérzetünket akkor, ha valójában bensőséges kapcsolatokat nem alakítunk ki. Ha a legtöbb egyedül töltött percünkben tevékenységekkel, vagy akár szerekkel biztosítjuk, hogy ne kelljen átélnünk a  magányosságot, csak növeljük a szenvedésünket, hisz nem elég a magány, még folyton leplezni is “kell” magunk előtt.

Viselkedésünk mozgatórugója az az elv, hogy ha nem bonyolódunk kapcsolatokba, nem is hagyhatnak el, és az ezzel járó fájdalmat sem kell átélnünk. A hiányzó társ miatti rossz érzésünket pedig elkendőzzük valamilyen pótcselekvéssel, hogy ne kelljen szembenéznünk a problémával.

3. probléma:

Párunk vagy párjaink időről időre menekülőre fogják vagy dühösen azzal vádolnak, hogy túl sokak vagyunk, esetleg hogy fölöslegesen féltékenykedünk. Természetesen nem ez az, amire szükségünk lenne, hanem megnyugtatásra, hogy maximálisan mellettünk vannak.

- Párunk által túlzónak érzett viselkedésünk oka, hogy úgy érezzük, csak így védhetjük ki, hogy elhagyjanak. Ezért támadjuk hevesen a legkisebb különválások miatt is, csimpaszkodunk belé, már-már megfojtjuk igényeinkkel. Annyira félünk az elhagyatástól, hogy minden percéről tudni akarunk, és amint nem érjük el, már rögtön a legrosszabbra gondolunk, és sorra hívjuk a kórházakat vagy a potenciális szeretőket. Hajlamosak vagyunk párunk jelzéseit úgy értelmezni, hogy megunt minket, és el fog hagyni.

(A kép forrása: http://www.anatol.cc/textobjects.html#.Uv9CeGJ5OSo)

Az itt leírt 3 problémahelyzetben felfedezhetünk valami közöset. Mind a 3 slamasztikába azért kerülünk, mert valahogy meg akarunk birkózni azzal a ténynek tekintett elképzeléssel, hogy csak magunkra számíthatunk, nem támaszkodhatunk senkire hosszú távon.

Azt gondoljuk, a számunkra fontos személyek kiszámíthatatlanok, nem képesek érzelmi támogatást, mély kapcsolatot, védelmet biztosítani számunkra. Tarthatunk attól is, hogy előbb-utóbb biztosan elveszítjük őket, mert meghalnak, megbetegednek, hirtelen eltűnnek, elhagynak valaki másért, akit nálunk jobbnak találnak stb.

A mások elvesztése miatti aggodalmaskodás pedig beárnyékolja mindennapjainkat, szomorúságot, rossz közérzetet kelt a boldog pillanatokban is azzal, hogy emlékeztet, boldogságunk nem tarthat örökké, nemsokára veszteség ér.

Ahogy sorozatunk nyitócikkében bővebben is kifejtettük, a fejünkben élő elképzelések nem mindig fedik a jelen teljes valóságát, hanem inkább a múlt béli viszonyokat tükrözik, a gyermekkorunk megkövült lenyomatai. Az életünkben ismétlődő problémák hátterében általában ezek a sémáknak nevezett elképzelések húzódnak meg, oly módon, hogy ha a múlt árnyaira reagálunk a jelen hús vér emberei helyett, nem sok sikerre számíthatunk. Hiszen előítéleteink miatt újra meg újra ugyanazt a helyzetet állítjuk elő: egyedül maradunk. Ez pedig -tévesen- megerősíti, hogy jól gondoltuk, tényleg ez a sorsunk. És nem vesszük észre, hogy ez nem a sors keze, hanem sajátunk.

Az itt leírt 3 problémahelyzet az un. elhagyatottság-instabilitás sémára

Hanem? Írd magad!

Minden élőlény három alapvető módon reagál a veszélyre: küzd, menekül vagy lemerevedik. Így reagálunk az előző posztunkban leírt sémákra is, melyek befolyásolják, mikor érezzük veszélyben magunkat: túlkompenzáljuk vagy elkerüljük vagy elfogadjuk azt, amit a sémáink sugallnak nekünk. Hogy melyiket választjuk, függ velünk született személyiségvonásainktól, más néven temperamentumunktól és attól, hogy mit tanulunk el szüleinktől, mely viselkedésmódunkat erősítik meg kimondva vagy kimondatlanul.

Bár ezek a megküzdési stílusok jók arra, hogy gyermekként "túléljünk" a családunkban, s hogy alkalmazkodjunk az akkor aktuális környezethez, később azonban nem bizonyulnak helytálló módszernek, hiszen koránt sem biztos, hogy az egész világ úgy működik, mint a családunk. Lehet, hogy jobb lehetőségeink kínálkoznak, s az új lehetőségekből más stratégiával tudnánk kihozni a legjobbat, mint ami korábban máshol bevált. Ha az új lehetőségekre, új viszonyokra a régi berögződéseink alapján reagálunk, azzal ellehetetlenítjük, hogy új, jobb tapasztalatokkal írjuk felül a régi tapasztalatok alakította világképünket, mi több e világkép vagy más néven séma állandósulását segítik elő. Most már magunkat kárhoztatjuk gyermekkori sorsunkra.

Árnyakkal (sémákkal) hadakozva ugyanúgy csapdába esünk, mint ha beletörődünk a sorsunkba, ugyanis a múlt emlékeiből felépült séma marad a viszonyítási pont, és nem az, amit a jelen valóság, a saját józan eszünk diktál. E reakciók ugyanis fogságban tartják “tulajdonosukat”, pl. nem engedik, hogy észrevegye, hogy már nincs miért félnie, hiszen a séma szűrőjén keresztül, torzítva láttatják a világot. 

A séma, mint “jóslat” ezeken a már okafogyottá vált stratégiákon keresztül válik önbeteljesítővé.

De nem kell, hogy örökké így legyen, tehetünk máris egy lépést kifele az ördögi körből!

Lássuk a fentieket részletesebben!

A séma elfogadása - "Ez a világ rendje, nincs

Az egyik gyakori ok, amivel a hozzánk fordulók felkeresnek minket az, hogy újra meg újra hasonló helyzetben találják magukat, függetlenül attól, hogy életük mely szakaszáról vagy területéről van szó. 

Pl. elképzelhető, hogy valaki azt éli át, hogy mind a párkapcsolatában, mind a munkahelyén kihasználják, és ez már nem az első alkalom. Ő segít a szomszédnak, ő túlórázik kollégája hanyagsága miatt stb., anélkül, hogy bármit kapna “cserébe”.

Ha jobban belegondolunk, mindannyian felfedezhetünk ilyen szabályszerűségeket, az emberek gyakran mondogatják, hogy ugyanazt a problémát “vonzzák be”, én egy adott fajta problémát, egy jó barátom talán egy másik fajtát “vonz be” időről időre. Eltöprenghetünk, hogy a sors mért sújt mindig ugyan azzal, vagy arra tippelhetünk, hogy valami “baj” van velünk.

Az ilyen ismétlődések oka az emberi agy mindenkire jellemző, túlélést, alkalmazkodást szolgáló sajátossága. Próbálunk eligazodni a környezetünkben, ezért mihamarabb egy képet alakítunk ki magunkban a világ működéséről (beleértve a saját szerepünket és mások velünk való bánásmódját). 

A fejünkben kialakuló képet sémának nevezzük. És bár a sémák a túlélést segítendő alakultak ki, környezetünk megváltozásával hátráltatni fognak minket. Pl. lehet, hogy gyermekkorunkban létjogosultsága volt félelmeinknek, mert valaki tényleg fenyegette a biztonságérzetünket, mára, mivel jobb lehetőségeink is adódnának, félelmünk indokolatlanná válhatott, így csak akadályoz, hiszen miatta nem merünk belekezdeni olyan dolgokba, melyek boldoggá tehetnének.

Ezek a sémák már kora gyermekkorban kialakulnak, nehezen változnak, gyakran nem is tudatosulnak, mégis alapvetően meghatározzák, hogyan működünk. 
Egy színezett üvegű szemüveghez lehet pl. őket hasonlítani, amin keresztül egy bizonyos színben látjuk a valóságot. Érzékletes hasonlat a szűrő is, a kialakult nézeteinkkel egybevágó jelzések átjutnak a “háló lukain”, míg az azt cáfolók, fennakadnak rajta, így nem vesszük őket számításba.

18 séma létezik, sorozatunkban ezeket és a rájuk adható reakciótípusokat fogjuk bemutatni a következő hetekben.

Ha felismerjük, mely sémák nyomják rá bélyegüket leginkább hangulatunkra, viselkedésünkre jobban megérthetjük, miért “verjük a fejünk ugyanabba az ajtóba”. Ahogy mondtuk, ezek a sémák merevek és gyakran nem tudatosulnak, így változtatásukhoz általában pszichológusra van szükség. Az első lépés, hogy felismerjük, és megfigyeljük sémáinkat, önállóan is megkezdhető.

Te mit vonzol be?

Előző cikkünkből megtudhattátok, miért és hogyan tud veszélyes lenni egy pszichoszakember nyilatkozata, most pedig abban segítünk, hogy hiteles információkhoz és szakszerű segítséghez jussatok az által, hogy megtanuljátok felismerni a kóklerség és a csúsztatás jeleit.

Mi lehet gyanús? Mit tartsunk szem előtt az óvatosság kedvéért?

1.) Azonnali megoldást akarok! Egy (pár) alkalom, és megváltozik az életed?

vs. Lelki problémára nincs instant megoldás!

Ha egy élethelyzet nagyon gyötör, ha változtatni akarunk, leghőbb vágyunk, hogy varázsütésre megváltozzon minden. Pontosan ezt az igényt lovagolják meg egyes állítólagos “gyógyítók”, akik ugyanannyira akarnak gyorsan sok pénzt keresni, mint mi gyógyulni. A beavatkozás valóban gyors lesz, de még ha némi fellendülést is tapasztalunk,  kétséges, hogy megérte-e az árát.

Az első vagy első pár ülés akkor is okoz fellendülést, ha lelkiismeretes szakemberrel van dolgunk, ezt nevezi a szaknyelv “terápiás mézesheteknek”. Egy párkapcsolat kezdetén vagy a valódi mézes hetek alatt is idillikusnak látunk mindent, viszont ennek az oka főként az, hogy bizonyos problémák még nem kerültek a  felszínre, ahogy az sem derült ki, hogy s mint tudnánk megoldani azokat. A terápia során is lényeges kérdések maradhatnak rejtve pár alkalmat követően, hiszen jellemző, hogy az ember csak akkor rukkol elő a valódi, mély problémájával, akkor “ugrik egy szintet”, ha a könnyebben kezelhetőkön túl van. A kezdeti pár alkalom alatt még nem derül ki, hogyan változik az ember hangulata, kitartása az idő múlásával, és szintén nem derül ki, hogy azt a problémát amivel kapcsolatban felismerésekre jutott, meg is tudja-e oldani önállóan, vagy pedig elakad, és az sem, hogy a későbbiekben “üzembiztosan” tud-e kapcsolni és újonnan tanult módszerek segítségével problémamegoldani ha arra van szükség.

Nincs mese, időt és energiát igényel, hogy szembenézzünk nehézségeinkkel, megértsük, miért épp az adott dolog okoz problémát, hogyan mutatkozik ez meg mindennapjainkban, mik azok az ördögi körök, melyekbe akaratlanul, újra meg újra belesodródunk. Szintén idő a megoldást megtalálni, és azt a való életben kivitelezni és begyakorolni.

Tehát ha valaki egy alkalom erejéig (lehetőleg jó drágán) fogad, és akkor megmondja a “tutit”, biztosra vehetjük, hogy pénzünket az ablakon dobtuk ki. Lehet, hogy mondott egy- két találó dolgot (éveken át ezt tanulta, valószínűleg átlátja, mi a bajunk), lehet, hogy mondott megoldásnak tűnő megoldást, de arra a képességre, hogy az életünkben időről időre felmerülő problémákat megértsük, és önállóan megoldjuk, semmiképp sem tanított meg. Rosszabb esetben pedig elmondta, hogy pipogya alakok vagyunk, és azonnal változtassunk. Ha erre képesek lennénk, nem kerestük volna fel ugyebár.

2.) Honnan is tudnám, kihez forduljak, nem értek hozzá. Aki (pl.) tapasztalt doktorosan/doktornősen néz ki, ahhoz megyek.

vs. A látszat csalhat! Kedves, rendes, jóindulatú, tapasztalt szakemberek is lehetnek