Önismeret

- Az egyik legüresebben kongó “lila” fogalom

Pszichológus szótára - avagy Üres fogalmak megtöltése valós tartalommal 

“Ismerem én magam, nem kell nekem önismeret!”

Ez nem csak a megrögzötten pszichológus- ellenesek kifogása, pszichológiai tanulmányaink elején félig-meddig mi is így vélekedtünk. Ennek oka leginkább az volt, hogy nem pont azt értettük önismeret alatt, amit most. Azért szeretnénk tartalommal megtölteni ezt a gyakran hallott, de homályos szót, mert hasznos eszköz lehet életünk során, ha gyakoroljuk azt, amit valójában jelent. 

Nyilvánvaló, hogy ismered magad - valamilyennek.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme annyira nagyon ismerni, mi több, mindig egyre jobban? Bemutatjuk egy példán!

Nézzük annak a vezető beosztású nőnek az esetét, akinek

szerető családja van, sikeres, külföldi konferenciákra jár előadni. Mi baja lehetne? Aztán egyszer csak testi tünetek érik utol, amelyek mögött csak részben sikerül testi okot feltárni. 

Nem egy sikeres, intelligens ember lép folyton folyvást ugyanabba a tócsába vagy ragad le egy sehova nem vezető kellemetlen állapotban- sőt! Mivel természetesnek vesszük, hogy ilyen tócsák övezik az utunkat, fel sem tűnik, hogy lehetne máshogy is, és nem szükségszerű szenvednünk. Amíg nem tűnik fel, addig nem fogunk más utat keresni.

Az említett üzletasszony például nem gondolkozik el, mit jelezhet a testi tünet. Pedig elképzelhető, hogy azt, hogy túlhajtja magát, és nem áll meg egy pillanatra sem, hogy élvezze, amit mostanra elért: a munkahelyi eredményeket, a szép családot, az anyagi helyzete nyújtotta lehetőségeket stb. Lehetséges, hogy a szervezete így kiált szünetért és megnyugvásért. Ha beteg, muszáj lesz egy helyben maradni, és esetleg elgondolkozni.

Ha nem veszi figyelmeztető jelnek a tüneteket, nem lát ki a tócsából. Lehetséges, hogy panaszkodva hibáztatja a sorsot, amiért lebetegedett, emészti magát, mert nem halad a munkájával, de a lényegre nem figyel oda. 

Az önismeret hiánya sokkal átlagosabb dolog, mint gondolnánk, egyáltalán nem kell hozzá “hülyének”, bolondnak lennünk, hogy érintsen minket. Mindenkinek jót tesz, ha rálát működése valódi mozgatórugóira. 

Az sem szükségszerű, hogy aki nagyobb rálátással akar lenni a mozgatórugóira - hogy ezáltal objektívebben lássa a körülötte zajló eseményeket, és hatékonyabban kihozza a legjobbat a lehetőségeiből - az feltétlen nyálas vudu szertartáson kell, hogy kezeltesse magát világtól elrugaszkodott fura népek és nem kellőképp hozzáértő pszichológusok által. Mi legalábbis nem ezt az irányvonalat képviseljük!

Ha ismerem magam, gyomorgörcsöm mögött fel tudom fedezni az aggodalmat, és észreveszem, hogy már megint a rám jellemző módon csűröm csavarom a történteket a fejemben. A valóságot külön tudom választani attól, amit beidegződött gondolkodásmódom mondat. 
Ebből az következhetne, hogy mekkora hülye vagyok, hogy így torzít a gondolkodásom? Ellenkezőleg!

Ha ismerem magam, azt is tudom, hogy a gondolkodásmódom torzításai nem születtek velem, hanem ezt tanították nekem gyermekkori élményeim, s én az vagyok, aki ezeket a torzításokat meglátja, és igyekszik a helyén kezelni. Ha már átlátom, hogy gyomorgörcsöm mely tényezőkből áll össze, és ezeket külön tudom választani egymástól, képessé válok arra, hogy csak a tényekre hagyatkozzak egy esemény megítélésekor, amiből többnyire az derül ki, hogy a helyzet önmagában fele annyi aggodalomra sem ad okot, mint azt korábban testemmel- lelkemmel éreztem.

Jó dolog, ha egy olyan helyzetben, amitől korábban rettegtél, olyan oldottan tudsz megnyilvánulni, mintha nem is Te lennél, és ekkor jössz rá sokszor, hogy ez vagy Te magad és nem az a valaki, akit korábban önmagadként ismertél.

Nem is az a kérdés, hogy ismered- e magad, hanem hogy kit ismersz magadként?