Rossz kapcsolat? Erről elsőként szerelmi vagy szeretői viszony jut eszünkbe. De épp annyira megkeseríthetik és ördögi körökbe taszíthatják életünket a mérgező barátságok.

Az igazi barát kincset ér- ebben talán mindenki egyetért.

Abban viszont, hogy milyen az igazi barát, már nem teljesen.

Kezdhetnénk így a definíciót: A jó barát nem akar ártani a másiknak, támogat, ha baj van, vigasztal, ha szomorúak, és velünk örül, ha boldogok vagyunk.

Természetes, hogy barátaink nem szeretet-gépek, olyan tulajdonságaik, szokásaik is vannak, amelyek nem tetszenek nekünk. Viszont addig, amíg a mérleg számunkra fontos jó tulajdonságokat rejtő serpenyőjébe kerül több tapasztalat, összességében “megéri” a barátságot fenntartanunk. A gond akkor van, ha már olyat viselkedés is belefér, ami “mérgező”.

Mert könnyen lehet mérgező az a kapcsolat is, amelyben alapvetően barátként gondolnak egymásra a felek.

1. Sokszor az is belefér, ami már káros.

Bori sülve-

főve együtt van legjobb barátnőjével, Fannival. Együtt nőttek fel, felnőttként is naponta találkoznak, életük minden apró részletét megosztják egymással. Jó érzés tudni, hogy minden helyzetben számíthatnak egymásra. Legalábbis Bori sokáig így érezte. Mostanában viszont kételyei kezdenek támadni, maga sem tudja eldönteni, hogy “jogosan”-e. A legtöbb esetben Fanni együtt érző és támogató, ám mintha a pasizás terén ez nem mindig lenne így. Bori olyan furcsaságokat vesz észre, hogy amikor bizonytalan magában, Fanni hozzászólásától csak még inkább az lesz. Pl. amikor nem tudta, hogy az utcán elhaladó jóképű férfi őt nézte-e, vagy hogy pozitív választ fog-e kapni üzenetére, ha végre elhívja egy randira a már régen kinézett fiút, Fanni szinte mindig olyanokat válaszol, hogy “jól nézel ki, bárki boldog lenne, ha megkaphatna, de szerintem ő éppen csak a kirakatot nézte”, “bár szerintem sem vagy közömbös neki, de tuti kiábrándul belőled, ha ennyire nyomulsz” stb. Ezek akár igazak is lehetnek, Bori is azért kérdezte Fanni véleményét, mert nem volt biztos magában, mindenesetre ha visszaemlékszik, olyan még soha nem volt, hogy Fanni válasza megnyugtatta és magabiztossá tette volna.

Ha annak megfelelően bánnak velünk, ahogy gondolkodunk magunkról, szinte akármeddig elélhetünk gyanútlanul.

Bori fitt alakja ellenére, vagy épp azért, nem tartja magát különösebben nőies jelenségnek. Emiatt Fanni válaszai inkább tárgyilagosnak és őszintének, nem pedig gyanúra okot adónak tűntek számára. Ő maga sem gondolt jobbat magáról.

Fanni “segítségére” volt Borinak abban, hogy a férfiak elismerő pillantásait “helyesen” minden másnak, csak ne a saját vonzerejének tulajdonítsa.

A barátnő egy megtestesült negatív szűrőként működött, Fanninak még saját logikai bakugrásokat sem kellett legyártania, készen kapta azokat. Éberségét még inkább elaltatta, hogy még egy őt támogató ember is azon a lesújtó véleményen van róla, mint ő maga.

De honnan tudhatjuk, hogy velünk vagy a barátunkkal van-e a baj?

Sokunkra jellemző, hogy magunkat tesszük felelőssé azért, ahogy mások bánnak velünk.

Magunkról alkotott torz és már-már megmásíthatatlan elképzeléseink, a sémák pontosan így alakulnak ki gyermekkorunkban. Akkor agyunk természetes fejlődése ott tart, hogy  a világot egocentrikusan szemléljük: minden rólunk jelent valamit.

Ha rosszul bánnak velünk, akkor rosszat. Ha gyermekkorunkban belénk nevelték, hogy nem érünk túl sokat, nem lepődünk meg, ha barátunk közelében is hasonlót tapasztalunk, hiszen ez az “objektív igazság”  a szemünkben, ellenben annál inkább furcsálljuk azokat a visszajelzéseket, melyek az értékességünkről szólnak.

Hogy az általunk ismert világrend helyreálljon, több mindent tehetünk: értékteleníthetjük a bókokat valamilyen vélt vagy valós gyengeségünk leleplezésével, vagy magunkban azon morfondírozhatunk, vajon milyen hátsó szándéka volt az illetőnek, hogy így hízeleg alaptalanul. Ilyen köpönyegforgató de legalább is furcsa alakkal mégsem barátkozhatunk, hát elkerüljük széles ívben.

Tádám: máris biztosítottuk, hogy minden úgy menjen, mint régen és megélhessük ismerőssége miatt komfortos értéktelenségünket.

Mivel gondolkodásunk akaratlanul is torzíthat, ha egyről a kettőre akarunk jutni, egyelőre tegyük félre az igazságtételt, hogy kinek van igaza vagy hogy ki volt a bűnös.

Amúgy is ezek sokszor csak megosztottan kiosztható díjak, egyáltalán nem biztos, hogy van értelme kiosztani őket.

Esetünkben Fanni pl. egyszerre "bűnös" és "áldozat", lehúzza Borit, de mindezt úgy teszi, hogy nem érzi át tetteinek a súlyát, sokkal inkább lefoglalja viszont az, hogy magát kicsit jobbnak érezhesse, ugyanis ő némi túlsúlyából kifolyólag Bori önbecsülésénél jobban aggódik a saját fenékmérete miatt. Amellett, hogy szereti bartnőjét, nem teljesen tudatosan úgy veszi fel a kesztyűt saját csökkentértékűségét harsogó sémájával szemben, hogy másokat segít hozzá, hogy azok érezzék magukat csökkentértékűnek, így egy szinttel fölébük kerekedhet, és kicsit jobbnak érezheti magát, ha ilyen áron is.

Fanni és Bori egyaránt önbizalomhiánnyal küzd, de míg Bori elfogadja a sémája sugallta világképet, addig Fanni sajátos módon túlkompenzálja azt.

Valami nem jó… Ne elégedjünk meg kevesebbel, mint a jó!

A félig jó- félig nem kapcsolatok (igaz ez párkapcsolatra vagy barátira) ha nem épp észrevétlenek, akkor dilemmák tárgyát képezik - túl sokáig, túl parttalanul.

Ne a béka seggéhez viszonyítsunk!

Ha átéltünk, ha se, ha láttunk magunk körül, ha se igazán jó kapcsolatokat, az a kapcsolat biztosan nem kellőképp jó jelen állapotában, amin hezitálnunk kell.

Azt, hogy most nem eléggé jó, észrevehetjük pl. abból, hogy görcsöl a gyomrunk, lehangoltak leszünk, ha beszélünk stb.  

Még csak az sem lényeg, hogy igazunk van-e vagy fölöslegesen kételkedünk barátunkban.

Azt, hogy van-e okunk aggódni, egy módon dönthetjük el:

Állapítsuk meg, mi bánt, és adjunk neki hangot!

Ha saját érzéseinkről beszélünk, és nem személyében szidjuk a  másikat, nem kell, hogy rosszul érezze magát, vagy ha igen, az nem amiatt lesz, hogy mi rosszul csináltunk valamit, hanem a saját téves értelmezései miatt.

Ha Bori elmondaná Fanninak, mi esik neki rosszul, Fanninak lehetősége lenne észrevenni, hogy akaratlanul is bántja barátnőjét, és változtathatna viselkedésén. Az is lehetséges, hogy első hallásra Fanni megsértődne, hisz ő nem akart rosszat, ekkor pedig Borinak lenne lehetősége elmagyarázni, hogy nem az a baj, hogy Fanni rosszindulatú, hanem hogy ezzel és ezzel megbántja stb.

Ha beszélünk arról, ami zavar, lehetőségünk lesz a legjobbat kihozni egy barátságból (de igaz egy bármilyen más kapcsolatra is).

Előfordulhat, hogy mondókánk süket fülekre talál, nagy lehet a kísértés, hogy megalkudjunk és maradjunk. Ha a fent említett kommunikációs elveket követtük, nyugodt lehet a lelkiismeretünk, és mérlegelhetjük, hogy megéri-e egy destruktív kapcsolatot fenntartanunk, amiben a  másik nem nyitott a mi szempontjainkra, vagy inkább új lehetőségek után nézünk.

2. Túl sok minden a szőnyeg alatt

Míg Bori nem is igazán tudta, hogy rossz, ahogy bánnak vele, addig Gyuri félig meddig tisztában van bizonyos sérelmeivel, viszont szólni ő sem szól róluk:

Gyuri és Márk tizenöt éve barátok, gyakran mondogatják, hogy ez már egy testvéri kapcsolatnak minősül. Egy kézen megszámolható, hogy az évek során hányszor hangzott el hangos szó közöttük, és akkor is perceken belül egymást ölelve borultak össze, és békültek ki. Bár a kapcsolat annyiban működik, hogy jókat nevetnek egy- egy találkozó alkalmával és közös munkájuk során is nagy az összhang, hisz az évek során összecsiszolódott munkastílusuk, mindketten “dédelgetnek” magukban régi sérüléseket, illetve egyikük sem érzi, hogy igazán számíthatna a másikra, és hogy tényleg fontos lenne neki.

Miért kerülgetjük a forró kását?

Gyuri olyan családban nőtt föl, ahol általában fagyott volt a hangulat, édesapja lényegtelen apróságokért is keményen odaszólt, míg édesanyja bár kedves, vajszívű teremtés volt, csendesen tűrte, ami a fiával történik. Amikor vendégek jöttek, nagy volt a készülődés, az apa egyszercsak igen nyájas lett, kívülről úgy tűnt, semmi problémájuk, ők a megtestesült ideális család.

Gyuri tehát megtanulta, hogy a vita rossz, a gyengébb, aki rendszerint ő volt, alulmarad, kölcsönösen kielégítő megoldás nem létezik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy mímeljük az idillt.

Gyuri, ha csak rágondol arra, hogy kitálal, és elmondja a sérelmeit, zsigereiben érzi, hogy égszakadás-földindulás következik, ő márpedig békét akar, a béke ára pedig az, hogy nyel.

Így kerül minden, ami fájó, a szőnyeg alá.

A gond és egyben jó hír csak annyi, hogy most nem 6 éves, akinek az élete múlik a békén, és nem az apjával áll szemben, hanem a barátjával, akiről már sokszor kiderült, hogy egyéb hibái dacára tud megbocsátó és megértő lenni.

Nagytakarítás, és lehet ünnepelni!

Bármennyire is tartunk a beszélgetés kimenetelétől, bármilyen sok éve történt is a sérelem, és bármennyire nincs is aktualitása, ha még foglalkoztat, mégiscsak érdemes arra, hogy szóba hozzuk.

Ha sikerül tisztáznunk régi sérelmeinket, az nagy “löketet” adhat egy sokéves barátságnak is, hisz tartalmasabbá teszi, hogy újra megbízunk egymásban, vagy hogy meggyőződtünk róla, fontosak vagyunk a másiknak, hisz együttműködő, támogató és őszinte volt, amikor régi  problémáik megbeszélését kezdeményeztük.

3. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.

A fenti két példák szereplői a problémákat nem vették észre vagy nem adtak neki hangot viszont alapvetően kiélvezték a barátság nyújtotta lehetőségeket, ami a másikkal való mély kapcsolatot vagy a támogatást illeti. Tóni és Andi viszont épp akkor nem “használja” barátait, amikor igazán szükségük lenne rájuk.

Tóninak sok barátja van, mégis magányosnak érzi magát. Egy- egy rossz hangulatú estén mindig eszébe jut, hogy felhívja valamelyik barátját és megigyanak együtt egy sört, de jobb kedvre csak ritkán derül ezektől a találkozóktól.

Hazamegy, és ugyanott tart, mint pár órával korábban, úgy érzi, egyedül áll a világban.

Családjához nem fordulhat, ők már gyerekkorában sem voltak képesek arra, hogy törődjenek vele. Egyetlen reménye barátaiban lehetne, hiszen számára szimpatikus, értelmes emberekről van szó, akikkel egy hullámhosszon van, bármiről el tudnak beszélgetni, tudnak jól mulatni egymás társaságában, valami viszont mégsem az igazi. Tóni magánya nem enyhül.

Andit jókedvű, dinamikus lányként ismeri környezete, oldott, felszabadult minden társaságban. Néha viszont hosszabb- rövidebb időre eltűnik, senki se hall róla, akár heteken keresztül sem reagál barátai hívására. Andi barátainak egy része ilyenkor megsértődik, mások értetlenül állnak a helyzet előtt. Andi pedig arra gondol, hogy nem baj, még így is jobban jártak, mintha problémáival traktálta volna őket.

“Vegyük igénybe” barátainkat!

Tóni bár elhívja egy sörre barátját, ha baj van, de inkább beszélget a politikáról és a legutóbbi focimeccsről, mint arról, ami nyomasztja.

Ezzel szemben ha elmondta volna, mi bántja, megtapasztalhatta volna, hogy barátja együttérez, vigaszt nyújt, vele gondolkozik, és azzal az érzéssel ment volna haza, hogy nincs egyedül.

Andi eltűnik, ha problémái vannak, megkíméli magától barátait.

A bökkenő ott van, hogy egy barát nem megkímélődni, hanem segíteni akar, Andi pedig nem az egyedül szomorkodástól, hanem barátai támogatásától derülne jobb kedvre. Andi fölöslegesen áldozza fel magát, hisz ezzel sem magának, sem barátainak, sem a kapcsolatuknak nem tesz jót.

Miért nehéz kérnünk, kapnunk, elfogadnunk?

Tóni és Andi szülei nem álltak gyermekeik rendelkezésére. Nem kaptak kellő törődést, érdeklődést, érdemi támaszt, érzelmi töltetet szüleiktől, vagy úgy kellett érezniük, hogy nem a felnőtt szüleik, hanem gyenge gyerek létükre még mindig ők állnak a helyzet magaslatán.

Tapasztalataik miatt mintha megállt volna az idő, nem veszik észre, hogy a jelenben jobb lehetőségeik lennének!

A pszichológus tud segíteni, hogy a múlt ne éljen tovább a jelenben és jelenlegi kapcsolatainktól megkaphassuk azt, amit a múltban kénytelen-kelletlen nélkülöznünk kellett, szüleink saját neveltetéséből fakadó tökéletlensége, és nem a mi gyermeki hiányosságaink miatt.

Persze barátaink dolgában sem fekete-fehér a helyzet, nem tökéletes és semmit sem érő kapcsolatok léteznek, hanem ennél árnyaltabb viszonyok. Ennek oka az, hogy mi is és barátunk is “emberből” vagyunk, és ahogy nekünk, úgy barátainknak is lehetnek olyan beidegződései, melyekkel akaratlanul is árthatunk egymásnak vagy magunknak, mint azt a fenti példákban láthattuk.

Ha tudatosítjuk, hogy melyik ponton csúszik el az, amit egy barátságtól várunk, még helyrehozhatjuk a dolgokat annak érdekében, hogy mind a mi számunkra, mind a másik számára valódi barátságot jelentsen a kapcsolatunk.