Párterápia- akkor már nagy baj van? - Tények és tévhitek
Majd mindannyian idegenkedünk a párterápiától, legfeljebb az utolsó mentsvárnak tekintjük,
ha arról hallunk, hogy más párterápiára jár, egyből az jut eszünkbe, na ezeknek befellegzett, és tarthatunk attól, hogy ha kitudódik, hogy párterápiára járunk, mások is ezt gondolják rólunk.
Az az érzés bujkálhat bennünk, hogy valamiféle igazságtétel történik egy ilyen találkozón, a pszichológus kihirdeti ki a hibás, és kinek volt igaza, és ha feladatot kapunk, gyanakodhatunk, hogy minket tett meg bűnösnek a szakember.
Sajnos az ilyen jellegű közkeletű tévhitek miatt sok pár valóban olyan stádiumban kér segítséget, amikor évek fájdalma, rossz berögződése halmozódott egymásra, s már az elválást fontolgatják. Ekkorra a kapcsolatok többségéből már kivesztek az örömforrások, inkább bosszankodnak egymás miatt, semmint a lehetőséget látnák a másikban.
Ha nem lennének az emberek ilyen rossz véleménnyel a párterápiáról, jóval hamarabb lehetne a problémák grabancát elkapni, és a “happy end”- re is nagyobb lenne az esély. Ezért is szeretnénk eloszlatni ezzel a kezelési formával szemben feltámadó oktalan ellenérzéseket. 
Szerencsésebb lenne a párterápiát valamiféle tréningnek vagy képzésnek tekinteni, amin megtanulhatunk máshogy viszonyulni párunkhoz, mint ahogy korábbi rossz tapasztalataink belénk verték, egy olyan módszer segítségével, melynek hála olyannak láthatjuk magunkat és a párunkat, amilyenek valójában vagyunk, és egymás hátráltatása helyett megtanulhatjuk húzni, inspirálni a másikat.
Az utolsó pillanatra hagyással gyakran együtt jár az is, hogy az egyik fél ultimátumot ad, s a párterápia az utolsó esély. Főleg ez esetben gyakori, hogy az ultimátum adó fél mossa kezeit, azt gondolja, a másik fél feladata bizonyítani és magát strapálni, míg ő hátradőlve várhatja, hogy visszahódítsák.
Ha jogosan is vagyunk sértettek, végtére is az a célunk, hogy dűlőre jussunk, és mihamarabb azt az utat járjuk, ami több örömmel kecsegtet - ez megtörténhet az adott párkapcsolatban maradva vagy épp hátrahagyva azt. Bármilyen végeredményre jussunk is, a jelen problémáit felhasználhatjuk arra, hogy
felismerjük, mivel rontunk mi a saját helyzetünkön, és stratégiákat sajátíthassunk el, hogy legközelebb célszerűbben járjunk el. Bármennyire csalódottak, kiábrándultak legyünk is, a helyzetből akkor fogunk jól kijönni, ha erőfeszítést teszünk - párunk igyekezete önmagában nem lesz elég. Semmivel sem lesz kevésbé együttérzésre érdemes a szenvedésünk akkor, ha meghallgatjuk a másik felet is. Emellett a problémamegoldásban sokat segíthet, ha megtudjuk, párunk mivel elégedetlen, mi sarkallta arra a viselkedésre, mellyel megbántott minket.
Mi értelme páros ülésre járni?
Kezdjük a végén: a hosszú és boldog párkapcsolat titka, hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat.
Ez nem azt jelenti, hogy minden áron meg akarjuk beszélni, amit nem lehet, és mindörökké egy olyan kapcsolatban ragadunk, ahol nem tudunk egyről a kettőre jutni!
A jól működő beszélgetés épp abban is segít, hogy kihozzuk a lehető legtöbbet a kapcsolatból, majd ennek fényében döntsünk: menjünk vagy maradjunk?
Ez a “beszéljünk a problémákról dolog” nyilvánvalóságnak tűnhet. Ám az ördög a részletekben rejlik!
Az, hogy megbeszéljük a problémákat, feltételezi, hogy meg tudjuk fogalmazni - első körben magunknak - azt, hogy mit is szeretnénk. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez könnyen menjen, sokunknak könnyebb más dolgában okosnak lenni, saját magánéletünk terén viszont sokkal tanácstalanabbak vagyunk, és többnyire életünk más fontos területeihez képest is nagyobb nehézséget jelent párkapcsolatunkkal tisztába jönni. Tudnunk kell tehát azonosítani, hogy valami bajunk van, emiatt nem kell lelkiismeret furdalást éreznünk, hisz jogunk van hozzá, sőt, hasznos vele foglalkozni. Végül pedig tudnunk kell szavakba önteni, a másik fél számára érthetővé tenni, hogy mi zavar.
Ez utóbbihoz hinnünk kell abban, hogy hogy megéri beszélni problémánkról, párunk “vevő” lesz rá, és hosszútávon mindkettőnk számára kielégítő végeredmény születhet. És ezen felül meg kell tudnunk győződni arról, hogy a másik mit ért azalatt, amit mondunk, azt-e, amit mondani szándékozunk.
Nem úgy születünk, hogy képesek vagyunk pontosan megállapítani, hogy mi zavar, ezt tökéletesen érthetően elmondani a másiknak, és magabiztosan rákérdezni, hogy mit értett mondandónk alatt. Ez egy olyan készség, amit életünk során sajátítunk el. És ha azt vesszük észre, hogy nem megy nekünk igazán jól, érdemes fejleszteni. A legeredménytelenebb kommunikációs stratégiák is megváltoztathatók, gyakorlás kérdése, hogy mennyire hatékonyan közvetítjük mondandónkat.
Kinek ajánlott ezt a fajta pszichológiai ülés választani?
Amint írtuk, nem érdemes a párterápiát a végső pontra hagyni, mikorra már a hideg ráz a másiktól. Amikor észrevesszük, hogy egy helyben toporgunk, ugyanazokat a köröket futjuk és hiába magyarázunk a párunknak, nem jutunk előrébb, cselekedjünk! Valószínűleg rövidebben megússzuk, és nem fárasztunk ki egy amúgy potenciálisan jó kapcsolatot azzal, hogy magunk akarjuk megoldani azt is, amit nem tudunk. Egyáltalán nem kell, hogy “cikinek” érezzük magunkat, amiért nem tudtunk tökéletesen egyedül boldogulni. A fogunkat se magunk tömjük, fodrászhoz is elmegyünk időnként, a pszichológus se más, a különbség csak annyi, hogy az ülések végére kicsit a saját pszichológusainkká válunk, hiszen képesek leszünk a továbbiakban felmerülő problémákat (legalábbis jó részüket) önállóan kezelni. Az “egészség” nem a probléma hiánya, hanem az “önpszichológusság”.
Mi történik a párterápián?
A párterápián a pár 2 tagja és 2 pszichológus vesz részt. Egyrészt azért van szükség 2 szakemberre, hogy ha a kezelés olyan pontra ér, ahol a külön-külön folytatott kezelés (átmenetileg) hatékonyabb, - pl. mert nem a pár mindkét tagját érintő kapcsolati problémáról, hanem egyéni elakadásról van szó, vagy bármi olyan jellegű elakadásról, ami egyéni keretek közt jobban fejleszthető -, mindenki a maga pszichológusával folytathassa a munkát. Másrészt a pártatlanság miatt is fontos, hogy 2 szakember vegyen részt a terápiában, hiszen így a pár tagjai nem érezhetik, hogy a pártjukra kell állítani a pszichológust, vagy nem aggódhatnak amiatt, hogy párjukkal szemben elfogultabb a szakember, pl. mert vele egyénileg is foglalkozik. Természetesen ilyen érzések így is felmerülhetnek a résztvevőkben, de ezt így már nem a kezelés alapvető felállása provokálja.
A páros ülésen beszélgetünk, a hangnem ugyanolyan természetes lehet, mintha egy közeli bizalmas ismerősével beszélgetne az ember, ugyanakkor a pszichológusokkal folytatott beszélgetések el is térnek a baráti csevejektől:
- A pszichológusok 1. pártatlanul és 2. megoldáscentrikusan irányítják a beszélgetést.
1.: Egy baráttal ellentétben nem elfogultak egyik fél irányában sem;
2.: és nem is ragadnak le ott, hogy pusztán végighallgassák a hozzájuk betérő panaszkodását.
Nem úgy próbálnak segíteni, hogy saját megoldási módokat “nyomnak rá” az emberre, hanem abban nyújtanak segítséget, hogy a pár a saját útját találja meg, ezzel biztosítják, hogy olyan megoldásra jussanak, amelyben önmaguk megtagadása nélkül őszintén hisznek. Ez teszi lehetővé, hogy az eredmény ne illanjon el, hanem tartós legyen.
A probléma gyakran az, hogy a pár tagjai elbeszélnek egymás mellett. Ilyen esetben a tanult kommunikációs készségeket, ha a pár mindkét tagja úgy akarja, helyzetgyakorlatokkal modellezhetik.
Az ülések között ugyanúgy gyakorolnak a felek, mint az egyéni önismereti munka során vagy a csoportfoglalkozásokon, azzal a különbséggel, hogy a gyakorlás itt nem csak egyedül zajlik, hanem az egymással való hatékonyabb kommunikációt és a kölcsönös örömszerzést célozza.
Az üléssorozat alatt a pár tagjaiban érzések kavarodhatnak föl, ezért lehetőség szerint megállapodunk abban, hogy a közös munka alatt nem szakít a pár, a keletkező feszültségeket az ülések során közösen beszéljük meg. A foglalkozások végeredménye még mindig lehet a szakítás, de így már nem hirtelen felindulásból, hanem a helyzet reális értékelése után.
