Már megint a régi lemez?  Ha már megint ugyanabba a kellemetlen helyzetbe csöppentünk, mint annyiszor korábban, nem ritka, hogy azon kezdünk el morfondírozni, vajon ennyire elkerül a szerencse, vagy talán mi magunk vagyunk a baj? A jó hír, hogy nem kell tétlenül néznünk a minden igyekezetünk ellenére bekövetkező sorscsapásokat. 

Séma sorozatunkban segítünk az ismétlődések okát feltárni, és kiköszörülni a csorbát.

Szenvedésünknek sokszor saját viselkedésünk a kulcsa, olyan tettek, melyekkel épphogy segíteni szeretnénk magunkon, vagy olyanok, melyek egyáltalán nem is szándékosak, tudatosak.

Először nézzünk meg 3 tipikus problémát és azt, hogy hogyan lehet benne akaratlanul is a tőlük szenvedő saját keze. Kiderül majd, hogy ezekben a különböző tapasztalokban mi a közös, és az is, hogy ez honnan ered, illetve hogy mit tehetünk ellene.

1. probléma:

Lehet az a problémánk, hogy újra meg újra olyan kapcsolatokba keveredünk, ahol partnerünk nem kötelezi el magát mellettünk, vagy bár szeret, de mégsem tart ki mellettünk. 

Az is előfordulhat, hogy nem áll ki mellettünk, ha bántanak, nem számíthatunk rá, amikor bajban vagyunk. Lényegében a kapcsolaton belül "hagy el".

Esetleg csiki-csukit “játszunk”, mert ő rendszeresen elhagy, mi mégis visszafogadjuk. Vagy lelkünk mélyén tudjuk, hogy reményünk sincs, hogy egyszer azt mondja, velünk akarja leélni az életét, mégis vele maradunk.

- Ezek a dolgok ugyan fájnak nekünk, mégsem lépünk ki az adott a kapcsolatból, hiszen talán nem is kimondva, de mégis az bújkál bennünk, hogy helyzetünk valahol természetes, ez a világ rendje, idáig is ezt kaptuk, valószínűleg eztán is ezt fogjuk, ilyenek az emberek, de legalábbis azok, akikbe mi botlunk, és más életről legjobb esetben is csak álmodozhatunk, hiszen sosem lesz olyan párunk, akiben megbízhatnánk, aki törődne velünk stb.

2. probléma:

Zavarhat valami homályos dolog is, mondjuk, hogy azt érezzük, valami nem kerek, akár annak ellenére, hogy rengeteg programon veszünk részt, elfoglaltak vagyunk, akár igen sikeresek a munkánkban. Mi hiányozhat még? Talán lelkünk mélyén, vagy szomorúbb pillanatainkban érezzük, hogy az zavar, hogy magányosak vagyunk, nincsen társunk.

- Hiába vagyunk akár egészen sikeresek, de legalábbis elfoglaltak, paradox mód ez csak egyre növelheti a hiányérzetünket akkor, ha valójában bensőséges kapcsolatokat nem alakítunk ki. Ha a legtöbb egyedül töltött percünkben tevékenységekkel, vagy akár szerekkel biztosítjuk, hogy ne kelljen átélnünk a  magányosságot, csak növeljük a szenvedésünket, hisz nem elég a magány, még folyton leplezni is “kell” magunk előtt.

Viselkedésünk mozgatórugója az az elv, hogy ha nem bonyolódunk kapcsolatokba, nem is hagyhatnak el, és az ezzel járó fájdalmat sem kell átélnünk. A hiányzó társ miatti rossz érzésünket pedig elkendőzzük valamilyen pótcselekvéssel, hogy ne kelljen szembenéznünk a problémával.

3. probléma:

Párunk vagy párjaink időről időre menekülőre fogják vagy dühösen azzal vádolnak, hogy túl sokak vagyunk, esetleg hogy fölöslegesen féltékenykedünk. Természetesen nem ez az, amire szükségünk lenne, hanem megnyugtatásra, hogy maximálisan mellettünk vannak.

- Párunk által túlzónak érzett viselkedésünk oka, hogy úgy érezzük, csak így védhetjük ki, hogy elhagyjanak. Ezért támadjuk hevesen a legkisebb különválások miatt is, csimpaszkodunk belé, már-már megfojtjuk igényeinkkel. Annyira félünk az elhagyatástól, hogy minden percéről tudni akarunk, és amint nem érjük el, már rögtön a legrosszabbra gondolunk, és sorra hívjuk a kórházakat vagy a potenciális szeretőket. Hajlamosak vagyunk párunk jelzéseit úgy értelmezni, hogy megunt minket, és el fog hagyni.

(A kép forrása: http://www.anatol.cc/textobjects.html#.Uv9CeGJ5OSo)

Az itt leírt 3 problémahelyzetben felfedezhetünk valami közöset. Mind a 3 slamasztikába azért kerülünk, mert valahogy meg akarunk birkózni azzal a ténynek tekintett elképzeléssel, hogy csak magunkra számíthatunk, nem támaszkodhatunk senkire hosszú távon.

Azt gondoljuk, a számunkra fontos személyek kiszámíthatatlanok, nem képesek érzelmi támogatást, mély kapcsolatot, védelmet biztosítani számunkra. Tarthatunk attól is, hogy előbb-utóbb biztosan elveszítjük őket, mert meghalnak, megbetegednek, hirtelen eltűnnek, elhagynak valaki másért, akit nálunk jobbnak találnak stb.

A mások elvesztése miatti aggodalmaskodás pedig beárnyékolja mindennapjainkat, szomorúságot, rossz közérzetet kelt a boldog pillanatokban is azzal, hogy emlékeztet, boldogságunk nem tarthat örökké, nemsokára veszteség ér.

Ahogy sorozatunk nyitócikkében bővebben is kifejtettük, a fejünkben élő elképzelések nem mindig fedik a jelen teljes valóságát, hanem inkább a múlt béli viszonyokat tükrözik, a gyermekkorunk megkövült lenyomatai. Az életünkben ismétlődő problémák hátterében általában ezek a sémáknak nevezett elképzelések húzódnak meg, oly módon, hogy ha a múlt árnyaira reagálunk a jelen hús vér emberei helyett, nem sok sikerre számíthatunk. Hiszen előítéleteink miatt újra meg újra ugyanazt a helyzetet állítjuk elő: egyedül maradunk. Ez pedig -tévesen- megerősíti, hogy jól gondoltuk, tényleg ez a sorsunk. És nem vesszük észre, hogy ez nem a sors keze, hanem sajátunk.

Az itt leírt 3 problémahelyzet az un. elhagyatottság-instabilitás sémára

vezethető vissza.

Az első problémával küzdők beletörődnek abba, amit a séma mondat velük, azaz elfogadják a sémát.

A második probléma azoknál merülhet föl, akik nem “akarnak”szembenézni azzal, amit amúgy a séma eszükbe juttatna, ezért homokba dugják a fejüket, azaz elkerülik a sémát.

A harmadik problémával azok szembesülhetnek, akik mintegy “felveszik a kesztyűt”, és be akarják bizonyítani, hogy amit a sémájuk diktál, bizony juszt se lesz igaz rájuk, viszont kellemetlenségeiket az okozza, hogy átesnek a ló túloldalára, más néven túlkompenzálják a sémát, és azt érik el, amit kivédeni szándékoztak.

Bármelyik problémával küzdjön is az ember, a fő gondot az okozza, ha reakcióink egy a jelen helyzetről vajmi keveset eláruló, nem megfogalmazott emlékképből származnak.

A séma gyermekkori emlékekben gyökeredzik:

Az elhagyatottság-instabilitás séma hátterében az állhat, hogy szüleink nem voltak kiszámíthatóak, nem álltak következetesen a rendelkezésünkre, így nem alakult ki bennünk az a biztonságérzet, hogy bármi történjék is, nem vagyunk egyedül, a szüleink segíteni fognak, és minden jó lesz. Beléjük vetett bizalmunkban csalódtunk, hiszen nem akkor figyeltek ránk, amikor szükségünk volt rájuk, hanem amikor eszükbe jutottunk. Nem tanultuk meg azt, hogy ha jelezzük, hogy bajunk van, a minket szeretők mellettünk teremnek.

Mit tehetünk, ha azt vettük észre, hogy ilyesféle sémával rendelkezünk?

A sémáink nem minden élethelyzetben jelentenek problémát, van, hogy “alszanak”, míg máskor, mikor valaki vagy valami erre a lelki “tyúkszemünkre” tapos, “bekapcsolnak”, aktiválódnak, és elkezdik kifejteni cseppet sem áldásos hatásukat.

Ha meg akarunk szabadulni a kártékony hatásoktól, arra célszerű törekednünk, hogy minél “üzembiztosabban” felismerjük, mikor a sémának “hála” hályog borul a szemünkre.

1.) A sémák bekapcsolását úgy tudjuk tetten érni, ha odafigyelünk arra, hogy mikor változik meg hirtelen a hangulatunk, mikor leszünk pl. hirtelen dühösek, féltékenyek, vagy elkeseredettek. Ekkor megkérdezhetjük magunktól, mi is futott át a fejünkön. Ha nem is tudjuk biztosan, legalább tippeljünk. Így felgöngyölíthető, honnan fúj a szél. Ha egy külső szemlélő számára aprónak tűnő eset nagyon intenzív érzelmeket kelt bennünk, gyanakodhatunk, hogy sémánk kapcsolt be.  Igyekezzünk tudatossá válni, vegyük észre, hogy tényleg sémánk irányít-e, és gondoljuk át a helyzetet immár a séma szemüvegét letéve, józan eszünkre alapozva. Ha nem tartanék attól, hogy a másik nem szeret/ ha olyan párt választanék, aki szeret /ha mernék kapcsolatokba kezdeni, mit tennék most? Valószínűleg nem azt, amit a séma diktál. Ezzel persze nem azt mondjuk, hogy nincs olyan helyzet, amikor pl. ne kételkedhetnénk jogosan a másikban, csak arra szeretnénk buzdítani, hogy legyünk kritikusak automatikusan beugró gondolatainkkal szemben, mérlegeljük, hogy az éppen bekapcsolt félelmünknek van-e reális alapja vagy sem.

2.) Figyelhetünk “tipikus” reakcióinkra is, pl. ráhagyjuk a másikra, hogy elhanyagol; vagy lefoglaljuk magunkat a konfliktus felvállalása vagy párkeresés helyett; esetleg csimpaszkodunk.

Igyekezzünk párhuzamot keresni különböző helyzetekben, vagy különböző párkapcsolatokban tanúsított viselkedésünk között.

Pl. elképzelhető, hogy rendszeresen olyan párt választottunk, aki nem képes arra, hogy biztonságot és nyugalmat nyújtson számunkra, vagy egyszerűen nem is érdekeljük igazán, csak belesodródott a kapcsolatba?

Amikor erre rájöttünk, mit tettünk? Ha benne maradtunk a kapcsolatban, vagy csöbörből vödörbe estünk egy új kapcsolat formájában,

biztos, hogy azt a következtetést kell levonnunk,hogy nem létezik jó párkapcsolat; vagy elképzelhető, hogy csak mi nem választunk jól, majd nem szakítjuk meg a kapcsolatot azzal, aki nem tesz boldoggá?

Mire kellene figyelnünk, hogy legközelebb ne essünk a saját csapdánkba? Mit szeretnénk átélni egy kapcsolatban? Ha ezek a dolgok hiányoznak, érdemes benne maradni Mit tehetünk, ha már benne vagyunk? Maradjunk tovább, vagy keressünk olyat, aki boldoggá tesz? Tényleg reális, hogy ilyen a világon nincs? Soha nem láttunk még egymáshoz ragaszkodó párost, vagy csak azért nem hiszünk a jó párkapcsolatban, mert nekünk még nem volt részünk benne?

És ennek mintájára: elképzelhető, hogy nincs ember a földön, aki boldoggá tudna tenni, vagy az, hogy nincs is szükségünk másokra ahhoz, hogy teljes életet éljünk?

Vagy inkább arról van szó, hogy mi nem látjuk meg a lehetőségeket, mert nem akarunk csalódni vagy kudarcot vallani,

ezért inkább elfordulunk, ha valaki közelít, esetleg leértékeljük őt magunkban, majd gyorsan eltereljük valamivel a figyelmünket?

Mitől fosztjuk meg ezzel magunkat? Mi lenne az előnye annak, ha nem a sémánk diktálta módon élnénk, hanem esélyt adnánk környezetünknek?

Illetve: tényleg igaz, hogy minden párunk azért hagyott el, mert irtózott a kötődéstől, vagy féltékenységünkkel, aggodalmainkkal, folyamatos együttlét iránti vágyunkkal szinte megfojtottuk őket, és ezért menekültek el? Gondoljunk vissza konkrét helyzetekre, volt, hogy túlreagáltunk valamit, esetleg veszélyben éreztük magunkat, amikor nem is voltunk abban? Ha kételkedünk is párunkban, mérlegeljünk: milyen tények támasztják alá félelmeinket, és mely érvek szólnak ellene?

Végezhetünk egy izgalmas kísérletet! Gondoljunk bele, hogy ha tökéletesen megbízhatnánk a másikban, vajon hogyan cselekednénk? Ezután megpróbálhatunk e szerint viselkedni, majd- mintha csak tudományos kutatást végeznénk- lejegyezni az eredményeket, hogyan változott párunk viselkedése, illetve a mi hangulatunk a történtek hatására.

Ne keseredjünk el akkor sem, ha a fenti gyakorlatokkal vagy a fenti kérdéseket mérlegelve nem értük el a kívánt hatást, nem szabadultunk meg sémánktól.

Ezek a gyakorlatok csak ízelítők, nem biztos, hogy otthon egyedül ugyanúgy végezzük, mint ha segítséget kapnánk, és nem is minden gyakorlat alkalmas arra, hogy segítség nélkül bírkózzunk meg vele. A séma szakszerű kezeléséhez a pszichológusra is szükség van.

Séma sorozatunk folytatódik!