Az utolsó csepp

Laciról mindenki tudja, hogy laza srác, nem egy problémázós ember. Barátnőjével jól indultak a dolgok, sok hónapig az égegyadta világon semmi vita nem volt köztük. Laci viszont fokozatosan egyre több savlekötőt szedett, fél év után pedig egy jelentéktelennek tűnő nézeteltérés kapcsán üvöltve tört belőle ki a düh, ami előtt a barátnő értetlenül állt.

Ő lenne az “ördög maga”? De hisz úgy szerették egymást!

Szeretik is, de Lacinál betelt a pohár, amibe fél éve gyűjtögette sérelmeit, nyelt, “nem olyan fontos, úgyis csak balhézna, legyen, amit ő akar” - mondta magában.

Az önálló

Zsolt tudja, hogy a világban “nyalással” lehet érvényesülni, ő pedig nem akarja megalázni magát. Vállalkozásban gondolkodik, meghányja- veti, és arra jut, hasznos lenne, ha valakivel társulni tudna. Andris, régi jó barátja értene is hozzá, de mivel Zsolt nem akar betagozódni Andris alá, így egyedül vág bele. Ezzel többet válall magára, mint amit egy ember elbír, így mindennapjai dühödtek, stresszesek és hajszoltak lesznek.

A feleselő

Nelli nem bírja, ha valaki basáskodik, utál engedelmeskedni. A gimiben a tanáraival kötözködött, ha kellett-  ha se, később főnökei kívánalmai ellen ágált. Amikor a pasija kér tőle valamit, ugrik, juszt is mást javasol, ő bizony nem lesz bólogató János! Ha a pasija nem ért egyet vele valamiben, Nelli úgy érzi kapcsolatuk zátonyra futott, emészti a bizonytalanság..

Mi a közös Laciban Zsoltban és Nelliben?

Ha ráhagynak mindent a másikra, ha ellenkeznek vele, ha elhatárolódnak a lehetséges konfliktusoktól mindannyiukat ugyanaz az elgondolás hajtja: egy kapcsolatban alá-fölé rendeltség van, az én reszortom a behódolás, max. harcolhatok ellene.

“Jobban járok, ha ráhagyom, amit akar!”

avagy a BEHÓDOLÁS SÉMA

Nem egy valós döntésről van szó, tehát nem azt érezzük, hogy át szeretnénk adni az irányítást, hanem azt, hogy át kell, ha tetszik ha se, hiszen ez az egyetlen mód, hogy ne járjanak rosszul. Ezt a kényszert egy legritkább esetben tudatos, ám annál inkább belénk rögzült kép (=séma) azt diktálja, hogy ha nem adjuk át az irányítást a másik félnek, az valamiképp megtorolja azt, vagy elhagy minket.

Úgy érezhetjük, saját véleményünk, vágyaink, érzéseink nem fontosak és/ vagy érthetőek mások számára, nincs létjogosultságuk.

Ennek következtében több mint együttműködően a másikkal, hiszen saját igényeinket, véleményünket elnyomjuk,

emiatt pedig gyülemlik bennünk a düh, telik-telik a pohár...

és/ vagy csapdában érezzük magunkat.

A felhalmozódott düh változatosan nyilvánul meg:

-passzív- agresszív viselkedés, amikor dühünket nem mutatjuk ki egyértelműen, hanem “utalunk rá”, pl. szúrkálódunk, sértetten elvonulunk stb.

-nehéz érzelmeinket megfogalmazni magunk számára, ha meg is fogalmazzuk, nehéz kimutatni a másik számára

-dühkitörések, melyeket nem tudunk kontrollálni

-testi (pszichoszomatikus) tünetek pl. reflux, amikor a  gyomorsav “emészt” belülről, mint Lacinál.

-droghasználat és túlzott alkoholfogyasztás.

A behódolásnak két fő formáját különböztetjük meg:

-amikor a igényeinket vetjük alá, tehát saját vágyainkat nem követjük, nem hozunk saját döntést

-és amikor az érzelmeinket, főleg harangunkat nem fejezzük ki

Honnan vesszük, hogy ha jót akarunk, annak kell történnie, amit a másik akar?

Ez a séma akkor alakulhat ki, ha szüleink valami oknál fogva csak abban az esetben fogadtak el minket, ha úgy viselkedtünk, ami az az ő, nem pedig a mi fejünkben élő képnek megfelelt.

Szüleink előtérbe helyezték saját érzelmi szükségleteiket és vágyaikat,

fontosabbnak tartották a külvilág felé mutatott képet,

mint gyermekük egyedi szükségleteit és érzéseit.

Miért nem használ a konfliktuskerülés?

Az esetek többségében a sémával rendelkezők úgy próbálnak alkalmazkodni, hogy elfogadják azt a felállást, amit a séma diktál, ahogy Laci is. Ha így járunk el, akkor megengedjük, hogy mások irányítsák az életünket, és meghozzák a döntéseket helyettünk.

Magunknál erősebbnek, hatalmasabbnak gondoljuk a másikat,

úgy érezzük, be KELL hódolnunk neki. Nem azért engedelmeskedünk a másiknak, mert az a szemünkben valamilyen értéket képvisel, hanem mert tartunk a megtorlástól.

Ha behódoló magatartásunkat gyakorolva boldogulunk, az a benyomásunk keletkezhet, hogy igazunk volt, valóban a nyelés az egyetlen út, ami a békéhez vezet - holott ez nem bizonyított, hiszen párunknak fogalma sem lehet arról, hogy elnyom éppen - ahogy ezt Laci jelzései híján barátnője sem sejthette..

A helyzetet súlyosbítja az a tény, hogy rendszeres behódolásunk felhívás lehet keringőre, passzivitásunk hatására környezetünk egyre kevésbé kérheti ki véleményünket, akár dühössé, agresszívvá is válhat amiatt, hogy mindenben egyedül kell döntenie vagy egyszerűen amiatt, hogy irritálja a passzivitás ilyen mértéke.

Választhatjuk azt a “megoldást” is vélt sorsunk beteljesedése ellen, hogy messziről elkerüljük az olyan helyzeteket, ahol konfliktusba kerülhetünk másokkal, mint példánkban Zsolti. Kerülhetjük az elköteleződést is, hisz tudatosan vagy tudattalanul attól tartunk, egy kapcsolatban (legyen az magánéleti vagy üzleti) menthetetlenül csapdába esnénk.

Így persze mi magunk gáncsoljuk el az esélyt, hogy olyasvalakivel találkozzunk, aki meg szeretne hallgatni és kész lenne együttműködni, megfosztva magunkat az ezzel járó örömtől és könnyebbségtől.

Az is lehet, hogy aktívan próbálunk tenni az alulmaradás ellen, ha erősebbnek véljük a másikat, csakhogy azzal, hogy lázadunk a tekintély ellen, átesünk a ló túloldalára, és azzal tartjuk életben az árnyakat, hogy sémánkat túlkompenzálva hadakozunk velük. Ellenkezünk akkor is, amikor valójában nincs okunk nem jutni egyezségre, hiszen nem akar elnyomni a kutya sem. 

Akkor sem nyugszunk meg ha a túlkompenzáló viselkedésünk miatt felülkerekedtünk, mert úgy vélhetjük ez az egyetlen járható út, hogy ne mi legyünk azok, akik alulmaradunk. Meggyőződésünk viszont, hogy valakinek így is-úgy is tűrnie kell, szemernyit sem változik.

Hogyan szabaduljunk föl az önként vállalt szolgasorból?

1.) Meg kell húzni magam vs. jogunk van érzéseink és véleményünk kifejezéséhez!

Először is szögezzük le, hogy nem csak hogy jogunk van kifejezni, ami bennünk van, de ez elégedettségünk egyik alapvető feltétele is, hiszen úgy még senki sem volt boldog, hogy folyton csak ”nyelt”.

2.) Biztos, hogy nekem esik/ elhagy stb., ha ugrálok vs. van, aki nem tenné!

A egészséges emberi kapcsolatban bármelyik fél kifejezheti érzelmeit és igényeit, és ezt nem torolja meg a másik. Ha a másik fél nem így jár el, hanem megsértődik, elhagyással fenyeget vagy dühöng stb., első körben elmondhatjuk neki, hogy ez miért esik rosszul, és egyeztethetünk arról, hogy melyikünknek min kell változtatnia ahhoz, hogy érdemi párbeszédet tudjunk lefolytatni,

pl. az egyik fél megtanulja kimondani, amit gondol, a másik pedig megtanulja ezt nem személyes támadásnak venni, és konstruktívan reagálni.

Ha pedig sorozatosan hiába magyarázunk a másiknak, mégsincs foganatja, érdemes átgondolnunk, hogy ilyen kapcsolatot kívánnánk-e olyasvalakinek, akit szeretünk. (Ezt gondoljuk, ha józan eszünket használjuk, s nem pedig a sémáinkat hagyjuk eluralkodni.) Ha tehát azt gondoljuk, hogy ilyen emberrel nem érdemes élni/ barátkozni/ dolgozni valakinek, akit szeretünk, talán nekünk sem ajánlatos. Érdemes viszont ehelyett olyan személyekkel ápolni a kapcsolatot, akik megengedik, sőt igénylik, hogy magunkat adjuk.

3.) Nem tudom, hogy mit akarok vs. megtanulhatjuk kideríteni saját érzéseinket, gondolatainkat!

Akkor is, ha egész életünkben behódoltunk

akkor is ha kerültük a kapcsolatokat, hiszen azok minden bizonnyal valamelyik fél felülkerekedésével és a másik alulmaradásával járnának,

és akkor is ha csak azért is máshogy viselkedtünk, mint ahogy elvárták tőlünk,

ugyanabba  a csávába estünk: nem saját igényeink, valódi önmagunk, tehetségünk határozta meg viselkedésünket. Mivel nem tanultuk meg, hogy ezeknek jelentősége van, könnyen lehet, hogy észre sem vesszük őket, és azt sem, hogy épp nem nem saját utunkat követjük, hanem rutinszerűen másokat követünk vagy másokkal hadakozunk. Egyre megy: nem mi, hanem más a viszonyítási pont.

Hogy kifejlesszük az önmagunkra figyelés elaltatott készségét, a következőt tehetjük:

Figyeljünk oda magunkra apró, mindennapi helyzetekben (is):

hogy érzem magam?

mit gondolok?

mire vágyok?

mit mondanék, ha mernék? stb.

4.) Tényleg olyan szörnyű következményekkel jár, ha kinyitjuk a szánkat?

Ha már magunknak meg tudjuk fogalmazni mindazt, ami bennünk van, a következő lépés azt tesztelni, hogy a fogadtatás tényleg nemtörődömség lesz-e, tényleg elhagy-e a másik, vagy elmérgesedik-e a viszonyunk valamilyen más módon.

Elképzelhető pl., hogy szüleink nem szerették, ha saját véleményünk volt, de ebből még nem feltétlen következik, hogy más emberek: meglévő és potenciális barátaink, munkatársaink, párunk sem fogják.

Ez viszont csak akkor derül ki, ha esélyt adunk azzal, hogy magunkat adjuk - egyre több helyzetben, egyre több emberrel szemben. Kezdjük könnyebb pályán, és haladjunk fokozatosan a nehezebb dió felé!

5.) Fejlesszük kommunikációs készségeinket!

Asszertív kommunikációnak hívják szakszóval azt a fejleszthető készséget, mely lehetővé teszi,

- hogy gátlások nélkül, szabadon kifejezzük, ami bennünk van, (ne cenzúrázzuk mondandónkat a másiktól tartva)

- mindahányszor, amikor szükségesnek érezzük (ne csak akkor, ha felkérnek rá vagy ha már betelt a pohár)

- olyan módon, hogy a másikat közben tiszteletben tartsuk. (nem pedig olyan hangnemben, amitől joggal lesz dühös a másik)

6.) Ha még mindig behódolunk, forduljunk pszichológushoz!

Beletelhet egy időbe, mire megtaláljuk az egyensúlyt magunk gátlások nélküli, de nem erőszakos kifejezésében, de a jó hír az, hogy ez az egyik legkönnyebben kezelhető séma!

Ezzel együtt szükségünk lehet egy szakemberre, aki segít objektíven látni, értékelni a fenti próbálkozások eredményét, elhárítani a próbálkozással szembeni félelmeinket és megszabadulni a gyermekkorunkban belénk nevelt beidegződésektől.