“Mindenki másképp egyforma” Mérő László

András nem érzi jól magát társaságban. Úgy látja, mindenhonnan kilóg: mások vonzóbbnak, szórakoztatóbbnak tűnnek, vannak közös témáik, tudnak fesztelenül csevegni. Ő viszont akár el is tűnhetne, senki nem venné észre. Nem is lenne nagy veszteség, hiszen a többiek annyira különböznek mindenben, hogy úgysem fog soha közéjük tartozni.

Niki nem jár emberek közé, munkahelyén egyedül ebédel a szobájában, nem szívleli a zsúfolt szórakozóhelyeket, kávézókat, szívesebben tesz- vesz, olvasgat vagy néz filmet otthon. Nem vágyik mások társaságára, nincs kedve felszínes beszélgetésekhez. Megtapasztalta, hogy az emberek önzők, felszínesek, nem alakítanak ki tartalmas és értékes kapcsolatokat, a bájcsevegésből és képmutatásból ő pedig köszöni, de nem kér.

Karcsit sokan szeretik, ő a legjobb ivócimbora. A legkülönbözőbb társaságokban is feltalálja magát, az emberek hamar megtalálják vele a közös hangot. Mindenkivel jóban van, soha nem bonyolódik veszekedésekbe. Sok ismerőse van ugyan, de pár évente változik az a kör, akivel a legtöbb időt tölti. Hosszú távú barátságai nem születnek. Talán mert pár év alatt a legtöbben rájönnek, nem is a “valódi” Karcsit ismerik, inkább egy kaméleonnal van dolguk, aki mindig úgy viselkedik, azt mondja, amit a másik látni/ hallani szeretne.

Mi a közös bennük?

Bár különböző módon viselkednek, végeredményben mindhárman ugyanazt érik el: egyedül vannak, nincsenek mély, tartalmas emberi kapcsolataik. Ennek oka, hogy azt gondolják, a többiek mások mint ők (jobbak, vonzóbbak, felszínesebbek, önzőbbek stb.), ezért nem tartoznak közéjük.

“Más vagyok, mint mások”

Sorozatunk mai részében a társas elszigeteltség- elidegenedettség sémát mutatjuk be. Ha ilyen sémával rendelkezünk, azt éljük át, hogy alapvetően különbözünk a többi embertől, semmilyen csoportnak, közösségnek nem vagyunk a részei, elszigetelődünk. Magányosak lehetünk vagy csak kevés szoros kapcsolatot ápolhatunk.

Miért lettem “ufó”?

Ez a beidegződés, séma elsősorban olyankor alakul ki, ha szüleink akarva-akaratlan azt érzékeltették velünk, hogy különbözünk társainktól (akár pozitív, akár negatív előjellel), vagy valami olyan tulajdonsággal rendelkezünk, ami egyértelműen “kilóg” a sorból. A kettő egymás mellett is megfér: “Hol úgy éreztem, hogy tehetségesebb, jobb, szebb vagyok másoknál, más téren viszont abból indultam ki, hogy míg ez másoknak tuti menni fog, nekem ha fejre állok se. Egy biztos, sosem éreztem magam átlagosnak.” 

(A kép forrása: disneypixar.tumblr.com)

Az átlagtól való eltérés tehát nem minden esetben egyértelműen negatív, a feltűnő szépség, tehetség, vagy ha híres szülők gyermekének születik valaki, ugyanolyan másság érzést eredményezhet, mint az, ha valaki traumát okozó helyzetet élt át, testi fogyatékossággal rendelkezik, vagy a szülei alkoholisták voltak. A hagyományostól eltérő nemi identitás, vagy az, ha valaki valamely etnikumhoz tartozik, szintén hajlamosíthat a séma kialakulására.

Hogyan maradtam “ufó”?

Ha megmásíthatatlan tényként fogadjuk el, hogy teljesen mások vagyunk, mint a többi ember, úgy fogunk járni, mint András: csak azt vesszük észre, amiben különbözünk a többiektől, a hasonlóságok elkerülik a figyelmünket. Emiatt ha néha- néha el is megyünk társaságba, csak gyűjtjük a bizonyítékokat, miért nem illünk oda. Emiatt persze nem tudunk arra figyelni, hogy mi történik körülöttünk, így nem is fogunk odaillően reagálni. “Bénázni” kezdünk, beindul az ördögi kör, és csak tovább erősödik bennünk a hit, hogy mennyire nem vagyunk emberek közé valók.

Ha el akarjuk kerülni a különbözőségünkkel való szembesülést, melyet a zsigereinkben érzünk, előfordulhat hogy úgy járunk, mint a példabeli Niki: inkább nem is megyünk társaságba, így aztán biztosan nem fogunk “pofára esni”. Lehet, hogy ezt meg is ideologizáljuk valamivel: pl. azzal, hogy az emberek felszínesek, önzőek, rosszak, tehát nem is vágyunk a társaságukra. Sőt az is lehet, hogy egyszerűen azt érezzük, nincs kedvünk az emberekhez, és hát miért beszélgetnénk, ha olvasni/filmet nézni stb. jóval szórakoztatóbb? Lehet, hogy pofára nem esünk ugyan, de talán még ennél is nagyobb árat fizetünk: attól zárjuk el magunkat, hogy megtapasztalhassuk az emberi kapcsolatokban rejlő lehetőségeket, s magányosak, elszigeteltek maradunk.

Ha nagyon is be akarjuk bizonyítani, hogy mi aztán nem lógunk ki a sorból, könnyen lehet, hogy átesünk a ló túloldalára: belső meggyőződésünket túlkompenzáljuk (ld. Karcsi este). Nem valódi meggyőződésből cselekszünk, tudva hogy sok mindenben hasonlítunk más emberekhez, hanem annak tudatában, hogy mások vagyunk és a közösségi léthez elengedhetetlen, hogy hasonuljunk másokhoz. Tehát olyannyira mindent megteszünk azért, hogy kifejezetten hasonlóak legyünk, hogy mindez már saját személyiségünk megmutatkozásának rovására megy. Kaméleonként alkalmazkodunk a környezetünkhöz, mindig úgy nyilvánulunk meg, ahogy az az adott társaságnak vélhetően szimpatikus. Ha pozitív visszajelzést kapunk is, azt az álarcunknak tudhatjuk be, és megfosztjuk magunkat attól a jó érzéstől, hogy környezetünk ismer, és szereti azt, aki valójában vagyunk.

Mit tegyek, hogy ne szigetelődjek el? avagy “senki sem sziget”

Ha van is valóságalapja a “másság” érzésünknek, érdemes megfigyelnünk, hogy tényleg olyan mértékben kilógunk-e a sorból, mint gondoltuk, vagy ha odafigyelünk, legalább annyi hasonlóságot fedezünk fel, mint különbséget. Amikor társaságba megyünk, határozzuk fel, hogy ezúttal kizárólag arra figyelünk, ami közös bennünk és másokban. Az egyes emberek közti hasonlóságokon túl igyekezzünk meglátni azokat a vonásokat is, melyek szinte minden embert jellemeznek. 


Fontos, hogy árnyaltan lássuk a többieket: ne csak “ugyanolyan, mint én” és “teljesen más világ” kategóriák szerint osztályozzunk, hanem figyeljük meg, mely tulajdonságban, véleményben hasonlítunk kicsit/ közepesen/ nagyon X-hez, melyik másikban Y-hoz stb.

Természetesen lesz, akivel több közös vonást fedezünk fel, másokkal kevesebbet. Ez a különbségtétel abban is segít, hogy egyre inkább azokkal barátkozzunk, azokhoz kerüljünk egyre közelebb, akik hasonlóak. Ezzel lehetőséget adunk arra, hogy még több hasonlóságot lássunk meg, még jobban összetartozzunk, és így még több érvet gyűjtsünk a sémánk diktálta szabállyal szemben, miszerint mások és elszigeteltek vagyunk.

Azért is érdemes emberek közé eljárni és ott magunkat adni, mert így az is kiderülhet, hogy különbözőségünkkel együtt is elfogadhatóak vagyunk. Az emberek többsége sokkal nyitottabb, mint ahogy azt sémánk sugallja.

Valószínűleg nem lesz könnyű sok év rutinján erőt venni, és kaméleonkodás helyett magunkat adni,

otthonülés helyett emberek közé menni, feszengés helyett mondani, ami eszünkbe jut; ezért érdemes fokozatosságra törekednünk: változtassunk először olyan környezetben, ami számunkra a legbiztonságosabbnak számít, aztán növeljük a nehézséget!

Ha pedig egyedül nem tudunk úrrá lenni beidegződéseinken, szorongásunkon, esetleg nem tudjuk feldolgozni egy korábbi kirekesztettség élményét, forduljunk szakemberhez!