Ma van a rák világnapja!

Bár a rákot egyértelműen testi betegségként azonosítjuk, pszichológusként fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a rák kialakulásában a léleknek nem kis szerepe van. (Ahogy azt egy korábbi cikkünkben is olvashattátok, a test és a lélek szorosan összefügg egymással.)

A pszichorendeles.hu tehát a rák pszichológiájának bemutatásával küzd a daganatos betegségek ellen.

A rák pszichológiája

Ma a rák számít az egyik legrettegettebb, így legnagyobb figyelmet és publicitást kapó betegségnek. Lépten-nyomon olvashatunk arról, hogyan folytassunk olyan életvitelt, mely segít megelőzni a rosszindulatú sejtek szaporodását, és egyre gyakrabban hívják fel a figyelmünket a rendszeres szűrések jelentőségére. Egy fontos területet viszont méltánytalanul hanyagolnak a rákról szóló cikkek, könyvek és televíziós műsorok: alig valahol olvasni arról, hogy milyen lélektani mechanizmusok állnak a rák kialakulása mögött. A rák világnapján ezt szeretnénk röviden bemutatni, akit pedig részletesen is érdekel a téma, annak ajánljuk figyelmébe Dr. Máté Gábor A test lázadása című (cikkünk alapjául szolgáló) könyvét, melyben esettanulmányok és kutatások bemutatásával szemlélteti a test és a lélek egymásra gyakorolt hatását - nem csak rák esetében.

A rákra hajlamos személyiség

“Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek” - mondta Woody Allen filmjének szereplője, ezzel érzékletesen mutatva be a rákra hajlamos személyiség alapvető jellemzőjét. A rák “táptalaja” az olyan ember, aki

nehezen vagy egyáltalán nem is tudja érzelmeit felismerni és kifejezni. Különösen igaz ez a negatív érzelmekre, azon belül is elsősorban a haragra.

Az ilyen személyiség haragra adott reakciója általában a tagadás, magának sem vallja be, hogy dühös lenne a másikra, sőt, akár fennen hangoztatja az ellenkezőjét, dicshimnuszokat zeng róla, esetleg saját érdekeit is feláldozza érte. Figyelmének fókusza nem saját magára, hanem a másikra irányul: igyekszik mindenáron megfelelni, mindennél fontosabb számára a többiek ítélete. Maximalista, durván bírálja magát, ha valamilyen feladatot nem lát el tökéletesen.

Fő célja, hogy önálló és önellátó legyen, másoktól soha nem kér segítséget, ő viszont mindenkit támogat, arra való tekintet nélkül, hogy az illető érdemli-e. “Túl” jó, “túl” kedves. Más emberek boldogsága számít, a sajátja nemigen.

Ez nem jelenti azt, hogy aki ezeket a vonásokat fedezi fel magán, az biztosra veheti, hogy rákos lesz. Rákra hajlamosító személyiségjellemzőkről beszélhetünk csupán. Ugyanígy nem ismerünk olyan idegrendszeri, immunrendszeri vagy hormonrendszeri tényezőt sem, mely önmagában elég lenne a rák kiváltásához. Viszont ha biológiai és lelki hajlamunk találkozik, már rosszabb esélyekkel indulunk - hacsak nem változtatunk - ahogy arról a későbbiekben még szó lesz.

Szüleink szerepe

A rák esetében az öröklődés jelentősége elenyésző. Mégis megfigyelhető, hogy egy- egy családban halmozottan jelentkezik ez a betegség. Ennek okát pszichés tényezőkben kell keresni.

Ha a felnőtt stresszes, zaklatott, szorongó, érzelmi szükségletei nem elégülnek ki, akkor bármennyire jót akar is a gyerekének, az mégsem fogja biztonságban érezni magát, így nem optimális (vagy azt közelítő) feltételek közt fog felcseperedni. Nem megoldás az sem, ha a szülő palástolja rossz érzéseit, hisz a gyermek érzékelni fogja a hazugságot, és emiatt azt éli meg, hogy a kettejük közti kapcsolat kettészakad. Amit az egyik generáció nem old meg, az tehát továbbadódik a következőnek.

Amikor szüleink fizikai vagy lelki betegségeinkben játszott szerepét latolgatjuk, annak nem az az a célja, hogy bűnbakot keressünk. A legtöbb szülő szereti a gyerekét, és jó szándék vezérli. Viszont a szülő is emberből van, neki is okoztak nehézségeket az ő szülei, így ő is fog hibázni.

Ha egy gyermek nem érzi azt, hogy feltételek nélkül szeretik és elfogadják (pl. csak akkor fogadják el, ha “jól” viselkedik, akkor nem, ha nemtetszést fejezi ki, dühöng, esetleg nem ért egyet valamiben stb. ), akkor nem úgy fogja kapni a szeretetet, ahogy azt a szülő szeretné, hanem annak személyiségén átszűrve. Azért fontos, hogy megtaláljuk, mit rontottak el a szüleink, és ez milyen hatást gyakorol jelenlegi életünkre, mert ez lesz a kulcsa annak, hogy felismerjük, mely beidegződéseink, hiedelmeink tesznek beteggé vagy boldogtalanná, és ennek alapján megtaláljuk a kiutat - akár szakember segítségével.

Két oka lehet annak, amiért nem fejezünk ki érzelmet: az egyik, hogy fel sem ismerjük, a másik, hogy nem hiszünk abban, hogy “vevő” lenne rá a környezetünk.

Annyira fogjuk érteni magunkat, amennyire a szüleink megértettek minket. Szüleink ideális esetben tükörként funkcionálnak, ők jelzik vissza, hogy mit látnak rajtunk -pl. dühöt-, és tanítanak meg kezelni az érzéseinket. Például: képzeljünk el egy határait feszegető, folyton új dolgokat kipróbáló kisgyereket. Elvisszük a vidámparkba, ahol olyan dolgokra is fel akar ülni, amihez még túl kicsi, nem lenne számára biztonságos. Nemet mondunk, és ő “hisztivel” reagál. Ideális esetben a szülők ilyenkor valami hasonlót mond: “Látom, hogy dühös vagy, sajnálom, hogy nem ülhetsz fel mindenre, de veszélyes lenne. Túl kicsi vagy, és kiesnél. Ha megnősz, mindent ki fogsz tudni próbálni. Addig is, ha már itt vagyunk, érezzük jól magunkat. Mi legyen a következő, amit kipróbálsz?” Egészen más, ha ezt hallja a gyerek, mintha a szülő a felnőtt fejjel értelmetlen hisztit látva megüti/ hazarángatja/bünteti a gyereket, anélkül, hogy elmagyarázná, hogy érti a gyerek érzéseit, jó oka van annak, hogy nemet mond, és mutatná, hogy akkor is szereti, ha épp mérges rá a gyerek.

Érdemes belegondolnunk abba, hogy amikor gyerekek voltunk, volt-e olyan felnőtt a környezetünkben, akivel nyugodtan megbeszélhettük negatív érzéseinket (dühöt, csalódást, szomorúságot, félelmet stb.), akár akkor is, ha azokat a szóban forgó felnőtt váltotta ki. Például elmondhattuk-e az anyáknak, ha megbántott, vagy jobban tettük, ha láthatatlanná válunk, és meghúzzuk magunkat a sarokban?

Ha szüleink azt tanították (nem csak szóval, elméletben, hanem a gyakorlatban is ennek megfelelően eljárva), hogy amikor bajunk van, mondani kell, és együtt megoldjuk, akkor olyan felnőtté válunk, aki bízik a világban, közvetlen környezetében, tudatában van, hogy mi zavarja, hezitálás nélkül jelzi azt, és arra számít, hogy környezete együttműködő lesz, megértően és segítőkészen viselkedik. Azokat ez embereket fogja barátainak, párjának stb. választani, akik megfelelnek ennek az elvárásának. Ha viszont gyerekkorában olyan világban nevelkedett, ahol negatív érzéseit szülei dühe, lenézése, büntetése, tehetetlensége, kétségbeesése stb. követte, azt fogja megtanulni, hogy az ilyen érzéseket jobb nem kimutatni, sőt, még jobb, ha saját magának se vallja be őket, helyette elfojtja, tagadja, így nem kell újra meg újra szomorú gyermekkori helyzetébe. Jó eséllyel fog olyan párt választani, aki szintén nem képes támogatás nyújtására, de ha olyat is választ, aki tudna törődni vele, akkor sem fogja kérni a másik segítségét, hiszen nem tanulta meg, hogy ez lehetséges, nem gondolja, hogy elvárhatja  szeretteitől, hogy gondoskodjanak róla.

A rosszindulatú daganattal küzdők közül sokakra jellemző, hogy foggal körömmel ragaszkodnak a boldog gyerekkor mítoszához. Még ha a rossz emlékeket fel is tudják tényszerűen sorolni, a szülő felelősségét nem látják meg azokban. Inkább vállalják magukra, hogy rosszak voltak, mint hogy elutasítsák a szülő egy-egy tettét. Hisz megtanulták, velük szemben nem érezhetnek negatívan.

Szüleink viselkedésére adott reakciónk gyerekkorunkban a túlélést szolgálja: nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük szeretetüket, hiszen életünk tőlük függ. Így hát alkalmazkodunk. Ha azt látjuk, hogy negatív érzéseinknek nincs létjogosultsága, szüleink nem értenek meg, vagy akár el is fordulnak tőlünk, ha dühösek vagyunk rájuk vagy pl. csalódunk bennük, akkor azt a szabályt tanuljuk meg, hogy negatív érzelmet nem lehet kimutatni. Igyekszünk “elég jók” lenni ahhoz, hogy szeressenek. Hogy ne szenvedjünk a bennünk gyülemlő feszültségtől, megtanuljuk magunk előtt is letagadni érzéseinket. Ez a stratégia segít ugyan “túlélni” a gyerekkorunkat, de egy életen át nem fenntartható. A minket zavaró gondolatokat ideig- óráig “sikeresen” el tudjuk ugyan zárni saját tudatunk vagy környezetünk elől, viszont szervezetünket hosszútávon nem tudjuk “átverni”. A magunkkal szembeni őszintétlenségnek és érzelmeink elfojtásának árát egészségünkkel fizetjük meg.

A rák mint jelzés

A fájdalom, a testi betegség sokszor olyat tükröz, aminek nem vagyunk tudatában. Ha nem tudunk nemet mondani, a szervezetünknek egyszer csak kimerül, és megteszi helyettünk.

Például képzeljünk el egy nőt, akinek fizikai szükségleteit ugyan kifogástalanul ellátták a szülei, de érzelmeivel nemigen tudtak mit kezdeni, tehetetlenségükben még meg is szégyenítették a gyereket, ha túl “érzelgősnek” vagy “hisztisnek” bizonyult. Hogy meneküljön ebből a környezetből, fiatalon férjhez ment. Házassága nem bizonyult jó döntésnek, férje egyre többet ivott, párszor bántalmazta, a férj alkoholizmusa miatt elvesztette állását, és idővel komolyan megbetegedett. Ekkorra három gyermekük volt. A nő nem látván más lehetőséget, több munkát is elvállalt, gondozta férjét, nevelte a gyerekeket. Otthonukban minden csillogott-villogott, hisz nem élhetnek egy disznóólban. Naponta főzött, hisz nem elég, ha csak az óvodában/ iskolában kapnak főtt ételt a gyerekek. Éveken át napi 4-5 órát aludt, hogy aztán újra kezdje a szélmalomharcot. Ha valaki felajánlotta a segítségét, visszautasította, arra hivatkozva, hogy minden rendben van. Nem akart mások terhére lenni. Férjétől nem vált el, hisz az ő választása, neki kell vállalnia érte a felelősséget. 41 éves korában rosszindulatú tumort találtak nála. Testének “elege lett”, nem bírta tovább, ki kellett fejlesztenie valamilyen tünetet, hogy felhívja a figyelmet, baj van.

Bármilyen betegséget diagnosztizálnak is nálunk, érdemes elgondolkodnunk, jelez-e valamit számunkra. Mit mond a múltról, a jelenről, és hogyan tudnánk segíteni magunkon a jövőben. Mire akarhatja felhívni a figyelmünket a testünk? Van esetleg olyan, amivel sosem néztünk szembe, így feldolgozni sem tudtuk?

Biológiai háttér

A pszichológiai hatások döntő szerepet játszanak a daganatos betegségek kialakulásában a stresszkezelő szervek (idegrendszer, immunrendszer, hormonrendszer és az agyunkban található érzelmeket észlelő és feldolgozó központok) alkotóelemei közt fennálló kapcsolatok révén. Az érzelmek megrögzött elfojtása tartós stresszhelyzetet teremt, ez pedig természetellenses biológia környezetet hoz létre.

A pszichológiai ingereket először az érzelmi központok (limbikus rendszer) értékelik. Ha agyunk a beérkező információt fenyegetőnek ítéli, a stresszreakciókért felelős ún. HPA-tengely  stresszhormont, kortizolt szabadít fel. Amint úgy érezzük, hogy a kontroll ismét a kezünkben van, urai vagyunk a helyzetnek, a HPA kevésbé “dolgozik”, aktivitása csökken, így veszélyérzetünk megszűnik, feszültségünk oldódik. Ha viszont érzelmi szükségleteinket továbbra sem tudjuk kielégíteni, és továbbra is tehetetlenül sodródunk, ez nem következik be, a stresszválasz fennmarad. És míg az akut, egy bizonyos időpontban fellépő stressz hasznos, hisz képessé tesz energiánink összpontosítására és a stressz leküzdésére, addig a krónikus (hosszan, adott esetben a valós veszély elmúltával is fennmaradó) stressz károsítja egészségünket, és különböző betegségekre hajlamosít. Pl. a rák kialakulásában is jelentős szerepe van a megzavart hormonháztartásnak és a meggyengült immunrendszernek.

A lélektani tényezők jelentősége

Számos kutatás bizonyítja, hogy mennyire nagy szerepük van a pszichés tényezőknek a rák kialakulásában. A példa kedvéért álljon itt kettő:

M. Wirsching 1982-es  felmérésében pszichológusok készítettek interjút szövettani vizsgálaton átesett betegekkel. A vizsgálati eredményeket nem ismerték, feladatuk az volt, hogy kizárólag a pszichológiai jellemzők alapján mondják meg, mely betegnek van rosszindulatú daganata. Az eredmény: 94%-ban csupán az interjún gyűjtött információk alapján képesek voltak jól tippelni. Tehát megdöbbentően magas arányban “eltalálták”, hogy kinek van rákja, kizárólag lélektani tényezőkre alapozva döntésüket.

Kissen 1962-ben 1000 férfi és négyszáz nő testi egészség szempontjából fontos jellemzői és pszichológiai adatai kapcsán végzett méréseket, rögzítésre került többek között a vizsgálati alanyok testsúlya, koleszterinszintje, vérnyomása, dohányzási szokásai. A kutatás folytatásában csak azok vettek részt, akik az említett mérések elvégzése alapján testileg egészségesnek bizonyultak. A fentieken túl 11 kérdés mérte a racionalitás- “érzelemmentesség” nevezetű lelki jellemzőt, mely azt mutatta, mennyire hajlamos a személy elfojtani a haragját.10 évvel a mérések lefolytatása után Kissen arra volt kíváncsi, hogy a rákban megbetegedettek vagy elhunytak körében mi jelentette a legfőbb kockázati tényezőt. Azt találta, hogy a testi mutatókhoz  képest jóval nagyobb jelentősége volt a harag elfojtásának. Negyvenszer annyian lettek rákosak azok, akik legalább 10 érzelmek elfojtásával kapcsolatos kérdést éreztek igaznak magukra, azokhoz képest, akik csupán jellemzően 3-t.  

A gyógyulás

A fentiekben világosan kiderül, hogy mekkora hatása van a lélektani tényezőknek a daganatos betegségek kialakulására. Lássuk, mi következik mindebből a gyógyulásra és megelőzésre vonatkozóan.

Ehhez először bemutatjuk, mi lenne az ideális állapot érzelmeink kezelése szempontjából.

Az érzelmek megélése alapján alapvetően 3 típust különböztetünk meg: (nincs olyan ember,aki minden egyes helyzetben vagy A vagy B vagy C módon viselkedne, viszont egyik vagy másik jellemzőbb lehet ránk a többinél):

“A” típusú személyiség:

Az “A”-k gyakran dühösen, feszülten, gyorsan reagálnak. Olyan, mintha számukra minden történés az utolsó csepp lenne a pohárban: nem számolnak 3-ig, e helyett robbannak, és úgy viselkednek, mintha csak a másik elnyomásával érvényesíthetnék igazukat. Ők azok, akiknél az átlagosnál nagyobb a szívroham kockázata.

“C” típusú személyiség:

Ők vannak leginkább kitéve a daganatos megbetegedésé veszélyének. Ahogy korábban már bemutattuk, ki akarnak jönni másokkal, türelmesek, passzívak, elfogadóak másokkal szemben (magukkal nem), szinte már túlságosan is kedvesek: saját érdekeiket nem érvényesítik, mindig ők “nyelnek”, nehogy a másikat megbántsák, nehéz helyzetbe hozzák stb. Kerülik a konfliktust, nem mondanak nemet, feszültségeiket elfojtják, agressziót pedig szinte soha nem mutatnak.

“B” típusú személyiség:

Ez a működésmód lenne az ideális, aki ebbe a csoportba tartozik,  az kiegyensúlyozott, képes érzelmei megélésére és kifejezésére. Tehát se nem fakad ki kontrollálatlan dühkitörésekben, mint az “A” típus, se nem fojt el minden negatív érzést, mint a “C” típus, hanem szembenéz érzéseivel, kimutatja azokat, és eközben ő irányítja saját működését, nem csak sodorják érzelmei.

Ahhoz, hogy minél inkább megközelítsük a “B” típus működését, érzelmi kompetenciánkat szükséges fejleszteni. Ennek érdekében önállóan is tehetünk, de a nagyobb hatékonyság érdekében érdemes szakember segítségét kérni.

Az alábbiakban bemutatjuk, mely területeket fejleszthetjük érzelmi kompetenciánk növelése során.

1.) Elfogadás

Legyünk őszinték magunkkal: Olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek. Ne igyekezzünk mindent pozitívra festeni: ha barátunk/ párunk/ anyánk/ apánk stb. megbánt, valljuk be magunknak, hogy rosszul esik, ami történt, elítéljük az adott cselekedetet. Ne mentegessük őket magunk előtt, helyette gondoljuk át, mi zavar.

2.) Tudatosság

Vegyük észre, hogyan működik a saját testünk, mit üzen éppen a szervezetünk. Ha azt vesszük észre magunkon, hogy feszültek vagyunk, gondolkozzunk el, mi zaklatott fel. Magától nem fog gyorsabban verni a szívünk vagy összeszorulni a gyomrunk. Biztos, hogy történt valami, ami zavar minket, maximum elhessegettük magunk elől, vagy megmagyaráztuk magunknak, hogy igazából nem érint rosszul az adott dolog.

3.) Harag

Jogunk van haragudni a másikra, és jogunk van ezt kifejezni. A kifejezés pedig nem egyenlő a dühkitöréssel, a cinikus utalásokkal vagy az apró hisztikkel. Ezek ugyanúgy nem engedik átélni a valódi haragunkat, mint a “C” típusra jellemző elfojtás. Az igazi megkönnyebbülés az lesz, ha elmondjuk, mit érzünk, mivel bánt minket a másik, nem az, ha nyelünk vagy “hőbörgünk” egyet, majd folytatódik minden az eredeti kerékvágásban.

4.) Autonómia

Érdemes tisztázni magunkban, hogy kik is vagyunk: mit tartunk értékesnek, mit akarunk elérni, hogyan akarunk élni. Önálló emberek vagyunk, értékrendünk és céljaink nem biztos, hogy megegyeznek szüleinkével/ párunkéval stb. Ahhoz, hogy érvényesíthessük érdekeinket, kimondhassuk véleményünket, kimutassuk érzéseinket, először magunkkal kell tisztába jönni. Kik lennénk, adott helyzetben mit tennénk, ha fő célunk nem az lenne,hogy másoknak megfeleljünk?

5.) Kötődés

Társas lények vagyunk, így egyedül a világban nem valószínű, hogy boldogok leszünk. Magunk “kitalálásának” és a magunk melletti kiállásnak nem az a célja, hogy többé ne alkalmazkodjunk környezetünkhöz, és éljünk, mint egy barlanglakó. Az együttéléshez szükségesek a kompromisszumok, de fontos, hogy szem előtt tartsuk, ez kompromisszum legyen, és ne saját magunk elfojtása. Boldogok akkor leszünk, ha szeretteinkkel tudjuk magunkat körülvenni, és velük minél inkább harmóniában élni. Tehát nem egyedül lázadva a világ ellen, és nem magunkat elnyomva leszünk elégedettek, hanem valahol az arany középúton.

6.) Önérvényesítés

A cél tehát az, hogy miután felismertük érzelmeinket, pl. hiányérzetet, tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, bánatot és megláttuk, hogy pl. amit teszünk, az már túl mutat a segítőkészségen, figyelmességen és inkább önfeléldozásról vagy elfojtásról van szó,  elkezdhetjük gyakorolni, hogy kiálljunk az érdekeink mellett. Elmondjuk, hogyan érzünk, elérjük, amit szeretnénk stb.

7.) Alkotóvágy, hit

A teljes életnek része, hogy megtaláljuk, mi az, ami az életünk igazi értelme, célja, ami arra vár, hogy megvalósítsuk, “kiéljük”. Alkotóvágy mindannyiunkban van, és itt nem kell feltétlen valamilyen művészeti tevékenységre gondolni, ide tartozhat a főzés, kertészkedés vagy egy jó beszélgetés is. A lényeg, hogy tiszteletben tartsuk a vágyainkat, és legyünk rajta, hogy megteremtsük, elérjük, amire vágyunk.

Szintén része az kiegyensúlyozott életnek, hogy ne úgy tekintsünk magunkra,mintha az egész világtól el lennénk zágva, és mindenféle kapcsolat nélkül léteznénk. Ezért sem jelent semmi szín alatt a fenti önmegvalósítás önzést. A világegyetem része vagyunk: a betegség arra is figyelmeztethet, hogy kutassuk fel igazi lényünket, helyezzük el magunkat az univerzumban, gondoljuk át, miben hiszünk, mit tartunk életünk értelmének, és hogy kapcsolódunk ezzel a minket körülvevő világhoz. Segíthet ebben a spiritualitás, a meditáció, vagy bármi, ami számunkra utat mutat.

Összegezve tehát, ahogy az elfojtás jelentős rizikófaktornak számít mind a visszaesés, mind az elhalálozás tekintetében, úgy az érzelmeinkkel való szembenézés, és azok kifejezése az egészség felé vezet. Ahogy mondtuk, egyik sem garancia semmire, hiszen nem csak lelki hajlamosító tényezőkről van szó a daganatos betegségek esetében, de ezek játsszák az egyik legjelentősebb szerepet a betegség kimenetelét tekintve.

Ha egy komoly betegséggel találjuk szemben magunkat, a legjobb, amit tehetünk - a szükséges orvosi kezelésen túl- az, hogy átgondoljuk, milyen információval szolgál ez a betegség a múltról és a jelenről, és mi segít majd a jövőben? Tekinthetünk a daganatos betegségre intő jelként, mely felhívja a figyelmünket arra, hogy nem élünk teljes életet, hiszen a valóság egy részével (saját negatív érzéseink)  szemben érzéketlenné váltunk, mely nem fér össze az egész-séggel.

Tegyünk fel magunknak a kérdést: a saját, belső, legmélyebb igazságaim szerint élem az életem, vagy úgy, hogy megfeleljek másoknak?

Ha válaszunk az utóbbi, érdemes változtatni, lehetőleg szakember segítségét is igénybe véve!