Karácsony közeledtével lépten-nyomon áradoznak a szeretet ünnepéről, amitől sokan inkább émelyegni kezdenek, nem pedig meghatódni. Egyáltalán nem ritka, hogy valaki szépen szólva is nem szereti a karácsonyt, inkább a “túlélésre” játszik.

Ha ebben a cipőben járunk, kialakult koncepciónk lehet, hogy miért is vonnánk ki legszívesebben magunkat ebből az őrületből, viszont azon nemigen merengünk, hogy a helyzet lehetne jobb is.

Pszichológusként azt javasoljuk, hogy semmiképpen ne csináljunk olyat, ami taszít, ám mielőtt végleg állást foglalnánk, vizsgáljuk meg közelebbről, miért is undorodunk? Lehet, hogy létezik olyan megoldás, amivel kevésbé visszataszítóan ünnepelhetünk? A jelenlegi helyzetnél nem lesz rosszabb a legpesszimistább variáció szerint sem.

Lássuk, mik a leggyakoribb ellenérzések, és mi mindent érdemes átgondolnunk ezek kapcsán!

1.) “Ez nem is a szeretet ünnepe, hanem az ajándékoké!”

A fogyasztói társadalomban valóban jellemző tendencia, hogy egyre több és nagyobb ajándékot vásárolunk a szeretteinknek. (A vásárlásmániáról szóló cikkünket ezen a linken olvashatjátok.) Felmerül viszont pár kérdés:

a) Arról, hogy valóban van, aki számára csak az ajándékozásról szól a karácsony, az ajándékozás, mint tevékenység tehet?

Biztos, hogy “ördögtől való” az ajándékozás? Az, hogy ajándékozunk, tényleg azt jelenti, hogy kizárólag ez az, amiről az ünnep szól? Rossz dolog, ha meglepjük a másikat valami olyannal, amiről tudjuk, hogy nagyon örülne neki, vagy baj-e, ha örülünk egy figyelmes meglepetésnek? Az, hogy az ajándékról is szól az ünnep, kizárja-e, hogy emellett az együttlétről, jól mulatásról, jót evésről, egymás iránti érzéseink ünnepléséről is szóljon? Az ajándékozás tehet-e az ellenérzéseinkről, vagy az a mód, ahogy eddig mi vagy szeretteink eljártak ajándékozás címen? Eddig az idegeskedés uralkodott béke helyett, mert mondjuk nem volt pénz, de mindenki azt hitte, hogy a kisebb ajándék csalódást okozna; vagy mert az utolsó pillanatra maradt az ajándékok beszerzése, mert előtte minden időnket a túlórázás vette el? Biztos, hogy ennek muszáj így lennie idén is? Nézzünk körül, talán olyan ember is akad a környezetünkben, aki őszintén örömét leli az ünnepben. Mi lehet a titka? Mit csinál vagy gondol másképp?

b) Abból, hogy valakit csak az ajándékok érdekelnek, egyenesen következik, hogy nekünk is kötelező ennek szellemében eljárnunk?

Az, hogy szűkebb vagy bővebb családi körben hogyan alakulnak a szokások, nem múlik

raktunk is? Ha szívünk szerint csak apró figyelmességeket ajándékoznánk, esetleg nem is ajándékoznánk, felvethetjük-e ezt az ötletet a családnak? Mi történne, ha elmondanánk, hogy mi az ellenérzésünk a (túl sok) ajándék kapcsán, és milyen ünnepnek, illetve ünnepi készülődésnek örülnénk igazán?

c) Vagy az a fő baj, hogy nem tudjuk, mit adjunk?

Van, aki azért nem szeret ajándékozni, mert stresszt jelent számára, hogy kitalálja, mi legyen az ajándék. Ha ez a helyzet, érdemes lehet átgondolnunk, hogy eléggé figyelünk-e szeretteinkre, és ha mást nem, legalább az utolsó hetekben elkezdhetünk fülelni, hátha egy- egy elejtett megjegyzés ötletet ad! Ha pedig végképp tanácstalanok vagyunk, miért ne lehetne megkérdezni a másikat, hogy mire vágyik? Ha pedig esetleg előáll a “legrosszabb”, és szerettünk nem örül az ajándéknak, biztos, hogy akkora tragédia ez, vagy alapvetően szándékunkat fogja a másik értékelni? Tekinthetjük a karácsonyt jó apropónak arra, hogy figyelmünket azokra fordítsuk, akikben igazán örömünket leljük.

d) Leginkább az zavar, hogy kellemetlenül érezzük magunkat, miközben adunk vagy elfogadunk valamit?

Nem tudjuk, hogy “kellőképp” örültünk-e, mikor megkaptuk, vagy “eléggé” kimutattuk-e érzéseinket, mikor átadtuk az ajándékokat? Ha szüleink szintén nem voltak “jók” az ajándékozásban, így nem volt kitől megtanulnunk, hogy kell ilyenkor viselkedni, felnőtt korunkban idegenkedhetünk, zavarba jöhetünk az efféle helyzetektől. Mi lehet a megoldás? Gondoljunk arra, hogy hasonló helyzetben, mit tanácsolnánk egy barátunknak. Lehet, hogy ez jó tanács saját magunknak is? Vagy találjuk meg, hogy pontosan mi az, amitől tartunk, és gondoljuk át, hogy valóban reális-e a veszély, vagy inkább csak félelmeink nagyítják fel? Mi a legvalószínűbb, hogy történni fog?

2.) “A karácsony számomra a végkimerüléssel egyenlő.”

Ha azt vesszük észre, hogy karácsonykor annyit sütünk, főzünk, takarítunk, vásárolunk, fenyőt keresünk, vendégeket fogadunk stb., hogy gyakorlatilag ájultan esünk a fa alá, ahelyett, hogy élveznénk munkánk gyümölcsét, érdemes mérlegelni. Mi történne, ha egy kissé csálé fa alatt, 10 helyett 3 fogásos menüt fogyasztva, poros szekrénytetők közt, a párunk unokatestvérének a barátjának az édesanyja nélkül ünnepelnénk, mindezt kipihenten, a családunkra figyelve, beszélgetve, zenét hallgatva, társasozva, fát díszítve, hóesésben gyönyörködve (ha az időjárás is úgy akarja), kedvenc könyvünket takaróba burkolózva olvasgatva, forraltborozva? Kevesebb vagy több lenne ez a “tökéletlen” karácsony?

3.) Grincs- effektus, avagy rossz emlékek

A mesében Grincs azért nem szereti a karácsonyt, mert rossz emlékei kötődnek hozzá: gyermekkorában szerette volna megajándékozni szerelmét, de ehelyett megszégyenült összekaszabolt arca miatt, melyet azért próbált a zöld bozonttól megszabadítani, hogy tetsszen választottjának.

Sokunk számára a karácsony nem egy fahéj illatú, csillogó díszekkel teli idilli nap, hanem egy rossz emlékeket idéző időszak. Ha ritkán vagy egyáltalán nem volt részünk boldog karácsonyban életünk során, nehéz elképzelni, hogy jó is lehet ez az ünnep. Annyit viszont megtehetünk, hogy átgondoljuk, mi kell ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki ebből a pár napból. Mit csinálnánk legszívesebben? Kivel töltenénk időt? Mit ennénk-innánk, milyen filmet néznénk meg stb. Ha szkeptikusak is vagyunk annak kapcsán, hogy jól érezhetjük magunkat karácsonykor, annyit megtehetünk magunkért, hogy búslakodás helyett arra figyelünk, mi tenne viszonylag elégedetté. Nem feltétlen a tökéletes karácsonyt kell célként kitűzni, nem is azokat a “giccseket”, amiktől esetleg idegenkedünk, ezek helyett legyen az a vonalvezetőnk, hogy nekünk mi esne jól; ha már itt van ez a pár szabad nap, hogyan hozhatnánk ki belőle a legjobbat!

4.) “Karácsonykor az az elvárás, hogy szépen mosolyogjunk, mindenkit szeressünk, és tökéletesen boldogok legyünk. Engem ezek a művi dolgok és kellemetlen kötelező körök nem érdekelnek.”

Lehet, hogy azt vettük észre, hogy karácsonykor azok is kedveskednek egymásnak vagy szóban vagy ajándékkal, akik egyébként nem rajonganak egymásért, és a hétköznapokon nem foglalkoznak ugyanígy egymással.

Ebben pl. zavarhat az őszintétlenség. No de ez a jelenség a karácsonyt minősíti, vagy azokat, akik nem őszinték egymással?

Zavarhat az is, hogy elvárásnak érezzük, hogy mi is így viselkedjünk. De valóban kötelező-e pl. azt is megajándékozni, akit nem kedvelünk? Kötelező-e valódi hozzáállásunkat meghazudtolva bazsalyognunk arra, akit ki nem állhatunk?

Ha valóban idegesít valaki, akkor persze azt is megvizsgálhatjuk, hogy felindultságunknak mi az oka? Ha jószándékú, csak egy elejtett megjegyzésével érzékeny pontunkra tapintott, biztos, hogy utálnunk kell őt? Ha pedig tényleg elítélhetően viselkedett, miért kéne jópofiznunk vele?

Pár semleges szó váltásának valóban őszintétlennek kell-e lennie, vagy életszerűbb azt gondolni a számunkra nem szimpatikus, minket akár komolyabban is megbántó emberekről, hogy ők sem születtek patás ördögnek, ugyanúgy szeretetre vágynak, ugyanúgy okosnak, rátermettnek akarják magukat érzeni, mint mi, csak épp ezek elérése érdekében olyan stratégiát alkalmaznak, ami nem biztosítja céluk elérését minden esetben. Megláthatjuk a másikban azt a gyereket, akit nem úgy neveltek, hogy attól maradéktalanul boldog legyen, és ezért vergődik. Ha ezt megfontoljuk, talán kisebb elánnal éljük bele magunkat a megbántottságunkba, és kevésbé akarjuk megtorolni az ellenünk elkövetetteket, így álláspontunk kevésbé fog ellentmondani annak, amit adott esetben akár valóban elvárnak tőlünk.

Még kevésbé megjátszásból, hanem meggyőződésből tudunk semleges-kedvesen viselkedni, ha a nézeteltéréseinket azon melegében rendezni próbáljuk az érintettekkel. Meg kell-e várni a karácsonyt, hogy nagyon kontrasztos legyen az, amit teszünk, és az, amit gondolunk, vagy év közben is meg lehet beszélni kisebb- nagyobb aktuálisan felmerülő problémáinkat, hogy ne duzzadjon bennünk óriásira a ki nem mondott ellenérzés? Talán pont az az alapvető hozzáállásunk teszi nehézzé az őszinte viselkedést karácsonykor, ami ellehetetleníti ugyanezt év közben? Tartunk tőle, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak? Félünk mások negatív reakciójától? Nem akarjuk megbántani a másikat? Elképzelhető, hogy sem karácsonykor, sem máskor nem lenne olyan drasztikus és rossz a végeredmény, ha kinyitnánk a szánkat, és őszintén beszélnénk arról, ami bánt, és arról, hogy milyen viselkedés esne jól a másik részéről. Meg fogunk lepődni, mennyivel kedvezőbb lesz a fogadtatás, ha a saját érzéseinkről beszélünk vádak helyett!

5.) “Nincs kivel ünnepelnem, mit szeressek a karácsonyban?”

Sokak számára azért rossz élmény a karácsony, mert nincs körülöttük olyan ember, akivel igazán szívesen ünnepelnének. Ennek kapcsán is érdemes ezt- azt átgondolni:

a) Valóban nincs senkim, vagy pl. csak csalódott vagyok, hogy nincs párom, ezért elfeledkezem a barátaimról, családtagjaimról?

Ha valami fontossal elégedetlenek vagyunk az életünkben, hajlamosak vagyunk mindent sötét szemüvegen keresztül nézni, és figyelmen kívül hagyni a pozitívumokat. A példánál maradva előfordulhat, hogy annyira leköt a szomorúság, hogy épp egyedülállók vagyunk, hogy észre sem vesszük, hogy ettől függetlenül a barátainkkal és/ vagy családunkkal milyen kellemes hangulatú ünneplést csaphatnánk. Attól, hogy nincs párunk, feltétlen gyászban kell telnie az ünnepeknek? Vagy vannak olyan dolgok, amiket szívesen csinálnánk?

b) Ha tényleg arra jutunk, hogy nincs senkink, átgondolhatjuk, mi ebben a mi részünk, és hogyan lehetne változtatni.

Ha úgy látjuk, hogy nem a fenti sötét szemüveg a ludas, hanem ezt letéve is azzal kell szembesülnünk, hogy senkink nincs, érdemes időt szánnunk arra, hogy megértsük, miért alakult így az életünk, és min változtathatnánk annak érdekében, hogy a következő karácsony elégedettebben teljen.

A magány mögött legtöbbször az áll, hogy valamilyen módon csalódtunk a körülöttünk élőkben, ezért bizalmatlanná váltunk az új emberekkel szemben is. Egy idő után senkit nem engedtünk igazán közel magunkhoz, nem nagyon szavazunk másoknak bizalmat, valódi esélyt szinte senki nem kap, így végül magunkra maradtunk - nem csak karácsony estére.

Gondoljuk át, hogy tényleg mindenkivel, akivel életünk során találkoztunk, baj volt-e, vagy egy idő után már ott is bajt láttunk, ahol az indokolatlan volt. Kik azok, akikkel szimpatizál(t)unk, akikkel esetleg érdemes lenne szorosabbra fűzni a szálakat. Járjunk nyitott szemmel, vegyük észre a pozitívumokat is ahelyett, hogy mindenkit kritizálnánk. Ne üljünk tehetetlenül, nyissunk azok felé, akikkel akár jól is érezhetnénk magunkat, bizalmunkba fogadhatnánk őket. Kérhetjük ebben szakember segítségét is, ha úgy érezzük, egyedül nem tudunk változtatni a sokéves beidegződéseken.

Ha egyedül is leszünk karácsonykor, nem muszáj búslakodnunk: szerezhetünk örömöt magunknak is, akár egy finom vacsorával, akár egy szépen feldíszített fával, akár egy nagy sétával, valami olyannal, amire rég vágyunk, de nem akartunk költeni rá stb- stb. Bármilyen aprósággal meglephetjük magunkat, ami jókedvre derít. Emellett pedig akár arra is keríthetünk időt, hogy kicsit “magunkba szálljunk”: átgondoljuk életünket, előző évünket, eredményeinket és a még megoldásra váró problémáinkat (pl. azt, hogy egyedül vagyunk), és terveket szőjjünk arról, hogy min fogunk változtatni a jövő évben.

6.) “Az én családomban az az ünnep, ha minél távolabb vagyunk egymástól, nem az, ha együtt.”

Lehet, hogy látszólag nem vagyunk egyedül, gyakorlatilag mégis úgy érezzük. Ha nem vagyunk jóban egy- két/ minden családtagunkkal, az alábbiakat fontolhatjuk meg:

Kell-e együtt ünnepelnünk azzal is, akivel nem vagyunk jó kapcsolatban?

Ahogy a 4)-es pontban kifejtettük, nem kötelező “jópofizni” azzal, akivel nézeteltérésünk van. Megpróbálhatjuk megoldani a köztünk lévő konfliktust. Másfelől azzal, aki “reménytelen eset” (valóban az, és nem csak annak véljük anélkül, hogy saját érzéseinket hangsúlyozó kommunikációval kitartóan próbálkoznánk) ne tegyük kötelezővé az ünneplést, legyünk olyan távol tőle, amilyen távol csak jól esik.

Azt is végiggondolhatjuk, hogy ha most nem is vagyunk jóban valakivel, mi ennek az oka? Csak ő hibázott? Rosszat akart, vagy akaratlanul bántott meg valamivel? Ki az, aki hiányzik? Érdemes vele rendbe hozni a kapcsolatunkat?

Ha nem is tökéletes a családunk, mit tehetünk azért, hogy tudjunk együtt ünnepelni?

Ritka, talán nem is létezik tökéletes família, kisebb-nagyobb súrlódások, sértődések, tisztázatlan, akár soha ki nem mondott ellenérzések elő-elő fordulnak a legjobb családokban is. Ettől függetlenül, ha karácsonyig nem is tudjuk megváltania  világot, tisztázni és elsimítani az összes létező konfliktust megtehetjük, hogy az ünnepből a legtöbbet hozzuk ki, ami lehetséges. Kinek mi a komfortos megoldás, találkozni a kevésbé szívünk csücske családtagokkal de nem hosszan maradni vagy nem túl mélyen megnyílni annak, akit távolabb érzünk magunktól, megkérni a testvérünket, vagy valamelyik szülőnket akár előre is, hogy pl. egy napig kevesebbet panaszkodjon, inkább a finom vacsorára és az örömteli eseményekről beszélgessünk stb. És legfőképp minden helyzetben magunkhoz hűen viselkedni.

Összegezve utálhatjuk a karácsonyt, csak kérdés, hogy van-e értelme ezen busonganunk és dühöngenünk tehetetlenül. Ha már úgyis munkaszüneti napok következnek, talán érdemesebb ezekből a lehető legtöbbet kihozni, és olyanná formálni a magunk részéről ezt az időszakot, amit számunkra a jó értelemben vett ünnep szó jelent.