“Neki aztán van önbizalma”. Kézenfekvő, hogy ez az állítás olyan emberek kapcsán hagyja el a szánkat, akik jó véleménnyel vannak magukról.
Veszélyes viszont, ha emellett abban is biztosak vagyunk, hogy az, aki egészséges önbecsüléssel van megáldva, az aztán sikert sikerre halmoz. Nem így van. A fő különbség abban rejlik, hogy hogyan értékeljük a helyzetet akkor, ha nem minden alakul az elvárásaink szerint.
Most, hogy így leírtuk, a “megáldva” kifejezés nem is rossz! Kifejező, hiszen az önbizalomról sokan úgy tartjuk, hogy valami veleszületett, adott, általunk befolyásolhatatlan, s ez által örök érvényű tulajdonság. Ez a nézet billogot süt ránk: “csődtömeg vagyok”, “nekem soha nincs szerencsém”, “én beérem kevesebbel is”, “nem vagyok én nagyratörő” stb. Ez “praktikus” is lehet, hiszen ezt a kérdéskört ezzel letudtuk, foglalkozhatunk mással- gondolhatjuk magunkban. Gondolhatjuk.
De gondolhatunk mást is, ami ugyan több erőfeszítéssel jár, viszont talán felszabadító Szembenézhetünk a “rideg” valósággal: az önbizalom fejleszthető! Tanulható és voltaképp pont arról szól, mit is tanulunk meg, milyen következtetéseket vonunk le a velünk történő eseményekből.
Az önbizalom tehát nem egy öröklött képesség hanem egy tanult készség: ugyanúgy, ahogy a biciklizés, fejleszthető, elsajátítható az is, hogy higgyünk magunkban.
Ehhez szükséges, hogy “agyban” elhiggyük, hogy így van, de ehhez legtöbbünknél azt is meg kell tapasztalnunk, hogy sikeresek is tudunk lenni. A héten olyan gyakorlatokat mutattunk be (érdemeink listája, önjutalmazás, kompetens ismerős, felelősség tortadiagramja, megküzdő viselkedés kártya, “kör”), melyek ahhoz járulnak hozzá, hogy önbizalmunkat megalapozó tettek mezejére lépjünk.
Eközben kulcsfontosságú, hogy eszünkbe véssük az alacsony önbizalom egy ördögi kört alakít ki, mely fenntartja a magunkról alkotott negatív véleményünket. Az ördögi kör nagyon makacs, nem hagyja, hogy egyik pillanatról a másikra kiugorjunk belőle. Lássunk egy példát, hogyan is működnek:
Pl. célomul tűztem ki, hogy ahelyett, hogy bénának tartsam magam, mint ami az eddigi életemben jellemzett, most egy magabiztos ember szeretnék lenni, aki kiáll a jogaiért és az igazáért.
Most azonban még csak az elhatározás van meg, az érzés nem. Ennek ellenére ráveszem magam, hogy egy alkalkalmas helyzetben próbálozzam.
Mindent bevetek:
-előzőleg számbaveszem mikor nem voltam béna a múltban,
-milyen gondolat szokott ilyenkor belémhasítani, ami lebénít,
-és átgondolom, mit tenne hasonló helyzetben rátermett ismerősöm, tehát mit tehetek.
-Mindezt megkoronázandó lepörgetem lelki szemeim előtt a sikeresen lezajló jelenetet…
És mégis: Amikor szóra nyitom a szám és ha kicsit aggódva is de érvelek, teszem azt a szabadságra való jogom mellett, a helyzet nem úgy alakul, mint ahogy az elképzelt jelenetben terveztem! A főnököm arcán elképedés jeleit vélem felfedezni. Nagy a kísértés, hogy ezt csalhatatlan bizonyítéknak tekintsem arra a múltban alaposan bebetonozott elképzelésemre, hogy én senki sem vagyok ott a cégnél, nincs is jogom ilyesmire. Ha ez az érzés elhatalmasodik, amire kezdetben viszonylag sok az esély, lehet, hogy fülemet-farkamat behúzva bocsánatkérőn visszavonulok, és dolgozok éjt-nappallá téve. Ezek után kimondva- kimondatlanul levonhatom a következtetést, hogy képtelen vagyok elérni, amit szeretnék, és a következő hasonló helyzetben még idegesebb, így még inkább magam ellensége leszek..
Ez a kudarc valójában nem kudarc!
Eredmény az, hogy megpróbáltuk! És eredmény az is, hogy most már tudjuk melyik az a kritikus pont, ahol elbukott a próbálkozásunk! Ez jó! A helyzet így már nem átláthatatlanul és elviselhetetlenül félelmetes, hanem pontosan tudjuk hogy melyik aspektusa jelent nekünk nehézséget, és azt is, hogy az a rész mennyire “rossz”. Szűkült a probléma köre és valóssá vált a félelem mértéke. Most már csak erre a kis részre kell megoldást kidolgoznunk!
A fentiek szellemében értékelve eredményeinket írjunk egy listát próbálkozásaink alapján: miben voltunk sikeresek, milyen tanulságokat tudunk levonni? Ha minden leírt gyakorlatot végig is csináltátok a héten, teljesen normális, hogy még nem vált rutinná a magabiztos viselkedés (ami végül vissza fog hatni ránk, és magabiztossá tesz), de, amit megpróbáltatok, okot adhat némi bizakodásra.
Ha ez megvan, érdemes fejest ugrani egyre mélyebb vizekbe, és pl. a felettesünk aggodalmaskodása ellenére is észben tartani, hogy a cég működtetése nem a mi felelősségünk, a szabadságunk kivételéhez pedig alkalmazottként jogunk van. És ha ezt sikerül eszünkbe idézni, kipróbálhatjuk, hogy mi történik, ha tartjuk magunkat elképzelésünkhöz, ahelyett, hogy megfutamodnánk. Lehet, hogy -saját magunk legnagyobb meglepetésére- sikerül elérnünk, hogy az ünnepek előtt jól megérdemelten kipihenjük magunkat!
