Megölném-e a terroristákat, ha gyerekkorukban kezeim közé kerülnének?

Nem, hanem nagyon szeretném őket.

Nem, egyáltalán nem vagyok fajgyűlölő. Épp ellenkezőleg.

A válasz a pszichológia tudományában rejlik.

kép: la Repubblica

Ugyanis az, akit gondviselői szeretnek, az szeretnivalónak érzi magát. Az agyában ez van:  “vagyok valaki”, méghozzá akkor is, ha semmi extrát nem csinál, egyszerűen alanyi jogon.

Amikor jelezte, hogy baja van, szülei segítségére siettek, megnyugtatták, megoldást kínáltak neki. Így megtanult bízni abban, hogy van olyan ember, akire lehet számítani, és a rosszból, ha kitartóan próbálkozunk, előbb utóbb van kiút.

Az ilyen ember felnőtt korában alapjáraton jól érzi magát, ha valamiért boldogtalan lesz, észreveszi, és tesz ellene. Másokra örömforrásként tekint, megoldást keres az ellentétekre, tetteit úgy optimalizálja, hogy olyan megoldást találjon, ami neki és egyidejűleg a közösségnek is a legjobb. Az ilyen ember folyamatosan fejlődik, tudja mi az a munka, amiben a legjobb,  és azt is, hogyan hozza ki magából a legjobbat. Így eredményesnek és szeretettnek érzi magát. Semmi szüksége rá, hogy ezen felül olyasvalamit tegyen, amivel fontosságát demonstrálja, boldogságát fokozza. Mert ezzek már megvannak.

Akit viszont a fenti módon nem szerettek, az olyan testi és lelki sérüléseket szenved, amit kifacsart, destruktív módon igyekszik majd betölteni - jobb megoldást nem látván.

Ha nem szeretnek, nem érzed, hogy vagy valaki. Frusztrált leszel.

A frusztráció pedig agressziót szül.

A léleknek még mindig az a kisebb rossz, ha ezt más felé irányíja, és nem maga felé.

Ha nem tudod meghatározni, mi a bajod, az plusz teher, ezért a frusztráció tárgyat keres.

(Ugyanígy működik a fóbia, könnyebb félni egy konkrét dologtól, mint a kevésbé jól definiált, sokszor nem is tudatos, valódi problémára megoldást találni.)

Csoport szinten ilyen tárgykeresés a bűnbakképzés. Az osztályban kipécéznek egy gyereket, azt piszkálják.

Társadalmi szinten épp így járhat el egy embercsoport a másikkal.

A manapság legkorszerűbbnek számító pszichológiai irányzat alaptétele, hogy érzelmi és tettleges reakcióink szempontjából nem a helyzet a meghatározó, hanem amit gondolunk róla.

Nem ismert, nem egyértelmű dolgokról könnyű olyat gondolni, ami épp foglalkoztat.

Ha vélt értéktelenségemtől szenvedek, akkor a buliban szótlanul szemlélődő, valójában társaságban szorongó ismerősöm rám esett pillantásába könnyű belelátni, hogy rosszat gondol rólam.

Azoknak a népcsoportoknak, melyek gondokkal küzdenek, is könyű belelátni más népcsoportokba életük elrontóit.

A vallási tanokba is könnyű belevetíteni olyat, ami az agresszió ideológiájául szolgálhat, pláne, ha motiváltak vagyunk kikerülni azt a tényt, hogy sok közös vonás van a megtámadott népcsoport vallása és a támadóké között.

Az agresszió frusztrációt, az pedig ismét agressziót szül. És így tovább, elindul egy lefele rántó örvény, aminek az egyetlen oka, hogy mindannyian emberek vagyunk, nagyon is hasonló igényekkel és motivációkkal.

Persze az agresszió aztán nem csak arra irányul, akitől a csapást elszenvedtük.

A fogadó fél frusztrációja is tárgyat keres. Ismeretek híján az információáradattól és időhiánytól szenvedő agy a túláltalánosítás logikai bukfencével éri el, hogy ártatlanokat -akár egy egész népet -  is hibásnak tegyen meg. Az igaztalanul vádolt népcsoport szintén frusztrált lesz, így még nagyobb részük mozdul jó eséllyel a vázolt irányba.

Az így gerjesztett össztársadalmi bizonytalanság feléleszti a vezérsóvárgást, azaz az egyre inkább félő emberek megoldás után ácsingózva azt szélsőséges vezető mögé felsorakozva látják megkaphatónak. A szélsőség persze konkrét, egyszerű, csábító, míg az igazság árnyalt és kezdetben még ha követhető is volna, nehezebben átlátható, de legalábbis munkát követel.

Így a spirál egyre csak húz lefelé.

Inkább szeretném a terroristák gyerekkori önmagát, inkább biztosítanám a frusztrációmentes, boldog, értékek létrehozására ösztökélő életet nekik.

A tetteiket persze elítélem.

Ahogy azok tetteit is, akik kicsit is hozzájárultak, hogy ezek az emberek ne valami jóba fektessék az energiáikat.

Jó lenne, ha a mindenkori vezetők a társadalami egyenlőtlenségek felszámolását tennék az első helyre, ha minden szülőnek olyan körülményeket biztosítanának, amiben nyugodtan és boldogan tudja felnevelni a jövő konstruktív módon önmegvalósító és nem destruktív módon további problémák gyártásával fájdalomcsillapító felnőttjeit.

Ha akarsz a magad részéről tenni valamit a terrorizmus ellen, akkor törekedj arra, hogy felismerd, természetednél fogva értékes valaki vagy, aki arra hivatott, hogy élvezze az életet, és olyat alkosson, ami ha kicsit is, de előrébb viszi a világot, ilyen tett lehet a jól végzett munka, vagy az, hogy jót csöpögtessünk a környezetünk életébe. Ha így jársz el, megtetted a magad részét.

Írta: Böhönyey Márta és Tóth Melinda

Utóirat:

Pszichológusként segítek, hogy másoknak jobb legyen.

A klienseimmel emlékeket idézünk föl, hogy a feltépett sebeket kifertőtlenítve bekötözhessük.

Az agresszió és az ok nélküli hibáztatás vissza-visszatér.

Beszédes, hogy legtöbbször nem tudják felidézni, miért bántalmazták őket.

Csak egyet éreznek, a fájdalmat, hogy nem szeretik őket. Azt hiszik, ártatlan gyermekként ők az ok. Aztán később önkéntelenül olyan helyzetbe keverik magukat, amiben ismét így érezhetnek.

Nem azért, mert jó. Hanem mert ilyen az emberi agy. És jobbra vágynak, és jobbat is érdemelnek. Mindenki.